10. 장 - VÉGE

Ott álltam a folyosó közepén, tehetetlenül. Hisztérikusan ledobtam a táskámat magam elé, azonban nem tudtam tovább hisztizni.
Daehyun a karjánál fogva rángatta elém Hyosungot, Yongguk pedig jött utánuk.
- Úristen Jieun, sajnálom! Én nem így akartam! – hadart Hyosung, könyörgő hangon. Daehyun elengedte Hyosung karját, Yongguk meg megállt Daehyun mellett.
- Nem sül le a pofádról a bőr..? – kérdezte Daehyun Hyosungot, de ekkor Yongguk üvöltött rá.
- Mit pofázol neki? Pont te?! – üvöltött Yongguk. Elborult az agya. Én ott álltam csöndben, és nem szóltam semmit. A diákok ismét körbeálltak minket, a feszültséget vágni lehetett volna.
- Eljátszottad a bizalmamat, Daehyun! Pont te! Aki egykor a legjobb barátom volt! Először learatnád előlem a babérokat a kosárlabdában, aztán Jieunnal fekszel össze, és tegnap meglátlak titeket a nőgyógyásznál?! Ha?! Ezt hogy képzeled?! Tisztában voltál vele, hogy iszonyatosan szeretem őt, de te meg megdugod, és gyereketek lesz?! – üvöltött Yongguk. A nyakán kipattantak az erek, erősen hadonászott, miközben üvöltött. Pupillái összeszűkültek, és kis híján nekiment Daehyunnak.
Elkerekedett a szemem, köpni-nyelni nem bírtam. Terhes Daehyuntól? Yongguk szeret engem?
- Én? Daehyuntól terhes..? – kérdeztem halkan, azonban senki se figyelt rám. Én hogy mernék megszólalni? Micsoda idióta feltételezés ez…

- Te normális vagy, ember?! Ha annyira szeretnéd, nem szorongattad volna meg kék-zöldre a vállát! Ha annyira szeretnéd, nem hagytad volna, hogy Kang edző megerőszakolja! – üvöltött vissza Daehyun. Ekkor elszakadt a fonál. Mindenki rám pillantott, én pedig elsüllyedtem szégyenemben. Elcsöndesült minden. A sutyorgások, összesúgások … 

Azonban a hirtelen csöndben Yongguk nekiment Daehyunnak. Minden olyan gyorsan történt … Daehyunt felnyomta a falra, és ököllel belevert az arcába. Daehyun megtántorodott, azonban hirtelen erőt vett magán, és gyomorszájon térdelte Yonggukot. Himchanék szedték szét őket, én pedig a szám elé kaptam a kezemet.
- Miért kened ezt Kang edzőre?! Ha?! Könnyű mást vádolni a saját tetteddel! Egy utolsó senkiházi féreg vagy, aki mindig mást vesz elő! – ordítozott Yongguk, miközben négyen fogták vissza. Daehyunra pillantottam. Ő csak mosolygott, a halántékán kibuggyant a vére, az pedig csordogálva végigfolyt az arcán.
Yongguk viszont rám meredt, és kirántotta magát a fiúk karjaiból. Hirtelen elém rontott, és egyszer csak kaptam tőle egy tenyeres pofont … majd a hirtelen lendületben elkapta az arcomat, és rám tapasztotta az ajkait.
A döbbenettől nem mertem megmozdulni. De eszembe jutott, hogy előttem egy ribancot csókolt.. Így ellöktem magamtól. Zihálva néztem őt. Néztem, azt az elmebeteg fejet. Ő nem ilyen volt…
- Jieun … Kérlek, ne.. Én nem tudom.. – dadogott, hadart. Én felkaptam a táskámat, nem néztem rá.
- Tudod Yongguk … Sajnálom, hogy lesüllyedtél erre a szintre. Hogy megütsz egy nőt. Egy nőt, akit állítólag szeretsz… Szégyen vagy. Egy utolsó, aljas féreg.– mondta Daehyun mosolyogva. Senki nem szólt semmit, csak én mentem Daehyunhoz. Megfogtam a kezét, és egyenesen az orvosiba húztam. Nem szóltam semmit, csak húztam.

. . .

Amint beléptünk az orvosiba, leültettem őt az egyik ágyra. Senki nem volt az orvosi szobában, ezért azonnal kutatni kezdtem. Kutattam átlátszó sebtapaszért, vattáért és fertőtlenítőért.
Leültem Daehyun elé, és a halántékáról letöröltem meleg vízzel a vért, lefertőtlenítettem a nyílt sebet, és leragasztottam egy ragtapasszal. Ezt mind, gyorsan. Aggódtam, a szívem hevesen kalapált.
- Köszönöm. – mondta mosolyogva, és halkan. 5 percig ültünk egymás előtt. Nem mertem felnézni rá.
- Annyira sajnálom… - mondtam halkan.
- Mit? – kérdezte.
- Hogy miattam ez lett az arcoddal.. Hogy miattam megromlott a kapcsolatod a legjobb barátoddal… - mondtam halkan, regéltem az okokat. De mindhiába a magyarázkodásom, melegséget éreztem a tenyeremben. Daehyun a két keze közé fogta a kezemet, és melengette, masszírozta, simogatta.
- Érted bármit. – mondta halkan, nyugtató hangon. Azonban nem tudtam visszatartani a könnyeimet. A nemi erőszak, a nőgyógyász, a megalázás, Hyosung hátba szúrása, Yongguk és Hyosung tette, Daehyun csókja, Yongguk csókja, a verekedés… Teljesen kicsinált. Lelkileg, fizikailag.. Én ezt nem fogom bírni.
Csöndben ültünk egymás előtt. Ez idő alatt bejött a védőnő, és estére bent tartották Daehyunt az iskolai ügyeletben, mert esélyes, hogy agyrázkódást kapott… Azonban én hazaindultam.
Végigsétáltam csendben a folyosón. Azonban valaki megszólított. Hyosung volt az.
- Hé. – szólt.
- Mivan? – kérdeztem. Megálltam. Fölötte csak a falilámpa égett. Láttam az arcát; elfolyt smink. Sírt.
- Jieun, annyira sajnálom… - mondta halkan, és felállt. Hozzáért a vállamhoz, azonban én elhúztam magamat tőle. - Ne. Érj. Hozzám … Undorító vagy. – mondtam halkan. Ő csalódottan tartotta a tisztes távolságot.
- Kérlek, ne haragudj Yonggukra… Meglátott titeket a kórháznál, és követni kezdett titeket. Látta, hogy a nőgyógyászhoz mentek, és ekkor tudatosult benne, hogy gyereket vársz Daehyuntól, mert más miatt nem kísérhet el a nőgyógyászhoz… Meg amúgy is, nála laksz, nemde? – feltételezett dolgokat Hyosung. Én a mondata végén csak mosolyogtam.
- Annyira vicces, hogy jobban tudjátok az életem forgatókönyvét, mint én. Talán ti írjátok? Talán ti látjátok? Ti élitek át? – osztottam neki az észt.

- Tudom Jieun, hogy más van a képben.. Daehyun nem lenne képes lefeküdni mással óvszer nélkül. – mondta.

- Te már csak tudod. – szóltam vissza.
- Yongguk amint meglátta, sírni kezdett. Kétségbeesett, és én megláttam őt, ahogy iszogat a házunk előtt. Én behívtam, mert féltettem. Elmesélte, hogy amióta elköltöztél onnan, őrülten beléd szeretett,  és nem tudja feldolgozni a hiányodat, az éneklésedet… Persze nála volt pia, de a kanapén aludt. Részegen nem mertem hazaengedni őt. – mondta Hyosung.
- És én ezzel mit kezdjek? – őszintén, hiába mutattam magamat erősnek, hogy nem érdekel… De, érdekelt. Yongguk volt az első srác, akibe én szerelmes voltam, vagyok…
- Yongguk teljesen be volt rúgva, és kereste a vigaszt … És én megadtam neki, miközben tudtam, hogyha erre fény derül, akkor neked még jobban fájni fog… És ma ismét, a szertárban. – mondta. Én viszont felemeltem a tenyeremet.
- Engem nem érdekel, hogy mikor, hol és hogyan dugjátok meg egymást, Hyosung. Amit tettél, és amit ő tett, az megbocsáthatatlan. – mondtam halkan. Az ő szeme könnybe lábadt.
- Én csak azt akarom, hogy megint az legyen, mint régen.. A sok nevetés.. Tudom, hogy nem kellett volna ezt tennem, de … Nem tudom, hogy mivan velem. – mondta, magyarázkodott.
- Tudod mi a baj veled, Hyosung? – kérdeztem, és leguggoltam elé.
- Mi..? – kérdezte kiskutya hangon.
- Az, hogy mindent akarsz. Akarni máshol kell. Akarod, hogy újra jóba legyünk? Annyira, mint amennyire más srácnak akarod a pöcsét magadban? Te vagy apuci kicsi lánya, te mindent megkapsz, igaz? Igaz. Mindent megkaptál; pénzt, a legjobb ruhákat, drága kajákat, rengeteg ékszert… Azonban két dolgot nem vehetsz meg pénzen; barátokat és szerelmet.  – mondtam neki mosolyogva, majd felálltam. Így folytattam:
- Legyen jobb életed… Már ha jobbá teszed. – mondtam, és ott hagytam. Viszont a sötétben visszanéztem rá… Annyit láttam, hogy a kezébe temeti az arcát, és hüppög. Megsajnáltam. De szembesülnie kellett a valósággal… És ezt egy 16 éve ismert családtagtól kellett megtudnia. Illetve, ma 17 éve…

. . .

Hazafelé menet fáztam. Iszonyatosan. Egyedül sétáltam, körülöttem mosolygó, nevető emberek sétáltak. Moziba mentek, étterembe, vásárolni, vidámparkba … Viszont nekem nem volt kellemes.
A buszmegállóban azonban találtam egy dobozt. Odamentem, leguggoltam.
Injekciós doboz. Tele volt üres injekciós üvegcsékkel, és injekciós tűkkel. Valami oknál fogva elraktam…
Jött a busz. Felszálltam rá. Csak én voltam a buszon. A fejemet az ablaknak döntöttem, és néztem, ahogy a városi fények elúsznak, összefolynak. 5 megállót mentem, majd leszálltam a buszról, és bementem a házba. Letettem a cuccaimat, és kivettem a táskámból az injekciós dobozt. Szemeztem vele, mintha beszélgetnénk.
Én ebbe beleőrültem. Mosolyogtam mindenen, miközben felmentem az emeletre. Összepakoltam szépen, ahogy Daehyun szereti. Majd a szobámban leültem az asztalhoz, és írni kezdtem. Írtam, írtam. Leírtam minden bánatomat, minden érzésemet. A pontot megpecsételtem a könnyeimmel, és egy apró puszival.
Azonban ez se segített sokat. Ezt a levelet beleraktam egy borítékba, és lementem a földszintre. Közvetlen a fekete kávézóasztalra raktam, amin a fehér boríték teljesen feltűnő, „Daehyunnak” címmel.

Felmentem az emeletre, és vittem magammal az injekciós dobozt. Bementem a fürdőszobába, és az ablakban néztem magamat. Igen. Itt az ideje ennek az egésznek véget vetni.

Arcot mostam, és az ajtó mellett a falnak támaszkodtam. Lecsúsztam a földre, és a végleges sírásomba kezdtem. Kiadtam magamból mindent. Még a lelkemet is … Reszkető kezekkel elővettem az üres injekciókat. Ráerősítettem a tűt, és levegőt szívtam bele. Felhúztam a szoknyámat, és a combomhoz emeltem. Hogy is tanultuk biosz órán?
Óvatosan a combomba szúrtam az injekciós tűt, és belenyomtam a levegőt. A főartériába.
Kihúztam, és elengedtem magamat. Elmosolyodtam, és elkuncogtam magamat egy kicsit. A szememből potyogtak a könnyek, de mosolyogtam.
Két perc múlva egy kisebb szúrást éreztem a mellkasomban, és könnyűnek éreztem magamat ….

Jieun döntése az öngyilkosság lett; levegőt nyomott a combjában lévő főartériába, ami a vérkeringés miatt a szívig hatolt, ott pedig megállította a szívét. Ezt hívják a legcsöndesebb és legtisztább öngyilkosságnak.

A 17. születésnapján történt eseményeket, érzéseit a Daehyunnak szánt búcsúlevélben olvashatjátok:

„ Jung Daehyunnak Song Jieuntól.

Először is, ne haragudj rám. Nem akarlak bántani, nem akarok fájdalmat okozni ezzel a levéllel, de úgy gondoltam, tartozok Neked annyival, hogy megpróbálom megmagyarázni.

Azt hitted, jól vagyok már, ugye? Nem hallottad, ahogy kisírom a szemem éjszakánként, vagy, ahogy csapódik az ajtó, mikor kifutok a szobából, hogy ne halld a zokogásom... Nehogy Téged is bántsalak... Mert tudom, hogy milyen iszonyatosan rossz érzés látni egy lányt, aki zokog, ha megerőszakolják.. Próbáltál segíteni, lelki támaszt nyújtani, de tudtad te is, hogy ez lehetetlen. Ezt orvosolni nem lehet.

Szerettem volna az egész létezésemet, az énemet arra fordítani, hogy másoknak jobb legyen. Adni, mert úgy gondoltam, csak erre vagyok jó.
Azonban tévedtem. Miután anya meghalt, nem láttam értelmét semminek. Apa egyedül hagyott a kicsiny, drága albérletünkben. Nem tudja, hogy halott a lánya … Ezért kérlek, keresd meg, és mondd el neki. Mondd el neki, hogy lemaradt a lánya életéről.

Ne haragudj rám, hogy nem voltam erősebb.
Hogy feladtam, hogy nem bírtam tovább. Hogy nem bírtam elviselni azt, hogy egy féreg gyereke élősködik bennem. Azonban megölni nem mertem … Így ehhez folyamodtam.
Köszönök minden egyes percet, amit rám szántál abból a csodás lényből, aki vagy. Iszonyatosan hálás vagyok azért, amit értem tettél. Megvédtél, kiálltál értem, támogattál.
Nem haragszom Hyosungra. Makacs voltam, és még mindig szeretem őt. 17 évig mellettem volt … Mintha a nővérem lenne. Köszönök neki mindent.
És köszönöm Yongguknak is. Köszönöm, hogy megmutatta nekem, hogy milyen szerelembe esni.  

Ha valaki kérdezi, hogy ki volt az a Song Jieun … Kérlek csak ennyit mondjatok:
„Mondok Neked egy mesét, rendben?

Egy mesét, ami egy csöndes, 16 éves lányról szól, akinek a múltja nem irigyelhető. Egy mesét, amiben a lány sok szenvedés után is egyenesen áll, és bátran kiállt. Egy mesét, amiben a lányt angyali hanggal áldotta meg a sors. Egy mesét, amiben a lányt rengetegen támadják hátba, még is képes bízni az emberekben. Egy mesét, amiben a lány torkaszakadtából ordítja a világnak; Szeretlek.”

 ...Lehet, hogy egyszer majd elhalványítanak engem az évek, elfelejtetek, de én emlékezni fogok Rátok, mindarra, amit kaptam Tőletek. Köszönöm.

Vigyázzatok Magatokra - helyettem is!
Legyetek nagyon boldogok!

Szeretlek Titeket.

Song Ji Eun, 송지은
2013. 05. 05. "

9. 장

Daehyun elvette az első csókomat. Izzadni kezdtem, a hideg rázott, a testem melegebb volt a szokásos 36 C°-nál.
Azonban a mosdókagylón csörögni kezdett a telefonom. Egy pillanatra, mintha megtört volna ez a láz. Daehyun szeme kipattant, majd óvatosan eltávolodott tőlem. A mosdókagyló felé pillantott, és én is. Észrevettem, hogy ki hív. Ki akartam ugrani a kádból, de rájöttem, hogy meztelen vagyok. Helyettem Daehyun vette fel a telefont.
- Igen? Igen, Daehyun vagyok. Jieun? Itt van nálam. Ez miért fontos? – én reszketve sóhajtottam. Ebből probléma lesz. Hatalmas probléma.
Miközben ezen agyaltam, Daehyun már le is tette a telefont, és csöndben kiment. Én aggódva néztem utána, de inkább kizártam magam körül a világot, és elbóbiskoltam a kádban. Azonban ez csak egy negyedórás bóbiskolás volt. Kiszálltam, megtörülköztem, és felöltöztem.
Lebaktattam a lépcsőn Daehyunt keresve. Éppen bejött a lakásba. Levette a cipőjét, és a kabátját gondosan a ruhaakasztóra tette. Én felültem a kanapé háttámlájára, és vártam, hogy megszólaljon. Azonban hiába. Csöndben elsétált mellettem. Teljesen Yongguk viselkedése volt.
- Mit akart Yongguk? – kérdeztem. Ő a konyhába ment szótlanul, én pedig követtem őt mint egy pincsi. Az ajtófélfának támaszkodva összefontam a karomat, és néztem, amit csinál. Éppen egy bögrébe töltött magának kávét, két cukrot tett bele, és tejszínt. Kevergette, közben kinyitotta az ablakot.
- Mit akart tőled? – kérdeztem ismét, de most merevebben. Ő a konyhapultnak támasztotta a csípőjét, és belekortyolt a kávéba. Rám nézett.

- Holnap suli, és beszélni akar veled meg velem. Nem tudta, hogy nálam vagy. Némi furcsaságot véltem felfedezni a hangjában. – mondta közömbösen.
- Miféle furcsaságot? – kérdeztem.
- Mintha elkapná a düh, de visszafogná magát. Amolyan erőltetett hanglejtés. – mondta. Én sóhajtottam egy picit. A lábfejemet néztem. Bele se mertem gondolni, hogy mi lesz ebből …
Én kimentem a konyhából, és leültem a kanapéra. Azaz leszédültem a kanapéra. Ismét rosszul lettem. Hirtelen összefolyt minden előttem, és az a furcsa íz töményen összegyűlt a számban. Rohanni kezdtem a fürdőbe, mert tudtam, hogy ezt már nem tudom visszatartani. Ki is jött. Ez gyomorsav volt, mert semmit se ettem ma.
Térdeltem a wc előtt, és ismét elmerengtem. Próbáltam magamhoz kapni, próbáltam fókuszálni a szememmel. Ha elengedem a wc-t, biztos hogy térdelve is lefejelem a falat, oldalra dőlve.
Kiesett minden az emlékezetemből, semmire se emlékeztem. Daehyun hátsimogatása zökkentett ki mindenből.
- Minden rendben van? – kérdezte az eddig nem hallott, gondoskodó hangján. Én könnyes szemmel néztem rá, majd lehúztam a wc-t.
- Ettél ma? – kérdezte. Én nemlegesen ráztam a fejemet, ő pedig sóhajtva leült mellém.
- Akkor ezért voltál sápadt, mikor hazajöttem … Mondd csak, reggel hánytál? – kérdezte. Letablózott. Daehyun mindig olyan könnyen kitalálja a történteket … Az arcomból levette, hogy tényleg sikerült reggel rókáznom. A homlokomra tette a kezét, és sóhajtott. Felhúzott a földről, és hirtelen az alhasamra szorította a kezét. Én megijedtem, és hátrébb léptem.
- Ne aggódj, nem bántalak … - mondta. Beleakart kezdeni a mondandójába, de inkább elharapta. Nem akartam őt zaklatni. Azt akartam, hogy hagyjanak békén, de ő nem akadt le a témáról.
- Elviszlek valahova. – mondta, viszont nem tudtam ellenkezni. Ő a kocsiba pakolt, és elmentünk valahova. Egy orvosi intézmény előtt álltunk meg, ő pedig bevitt. Megcsapta az orromat a steril fertőtlenítő szag. Szúrta a hátamat a sok beteg nézése. Frusztrált a zöld, nyugtalanító falszín.
Daehyun leültetett a recepcióval szemben. Nem értettem, hogy miért hozott ide. A székek 6 sorban voltak, minden sorban 8 darab hófehér szék volt. A recepció közvetlen a bejárat bal oldalán volt található. Nézelődtem. Modern volt ez a kórház, mindenhol udvarias ápolónők, és csöndes betegek. Viszont Daehyun viselkedése aggasztott. A recepciónál ügyködött, majd hátra fordult, és odaintett. Én odasétáltam.
- Song Jieun, igaz? – kérdezte a recepciós nő. A nő öreg volt, szemüveges, és megvetően nézett rám. Én furán bólintottam.
- Hány éves? – kérdezte. A számítógépben írogatott valamit.
- 16… - mondtam halkan. A nő csak írt. A mellkasán lévő névtáblán kivettem, hogy Kim volt a vezetékneve.
- Nőgyógyászatra akar beutalót? – kérdezte hangosan. Ekkor mindenki rám pillantott, bennem pedig megállt az ütő. Óvatosan körbepillantottam, és szembetaláltam magamat a sok, megvető és kitagadó szempárral. Szégyelltem magamat.
- Igen, nemi erőszak miatt. – mondta halkan Daehyun, és átkarolta a vállamat. Ekkor a recepciós nő arcáról lefagyott a megvetés, és bólogatva írt. A nyomtató kidobta a beutalót, pecsétet nyomott rá, aláírta, és kiadta.
- Őszintén sajnálom, drága lelkem … - mondta halkan a nő, miközben megsimogatta az alkaromat. Gusztustalan.
Daehyun a vállamnál fogva kísért fel az emeletre. Balra fordultunk, szemészet. Ismét balra fordultunk, nőgyógyászat.
Rengetegen ültek a nőgyógyászatnál. Öregebb nők, fiatal, huszon-harminc éves kismamák. Megvető pillantást vetettek rám. Leültünk a széksor szélére, én pedig próbáltam magamat összehúzni. El akartam tűnni onnan.

- Úgy hozol el ide, hogy nem is mondod el..? – kérdeztem nagyon halkan Daehyunt, azonban ő nyugtatólag megpaskolta a lábamat. Mindenki rám nézett. Hallottam, ahogy sutyorognak: „Mit keres itt ez a kislány?”, „Túl könnyűvérű.”, „Szajha.”
Vártunk. Majd kijött a nővérke.
- Song Jieun. – mondta, én pedig felálltam, és amint lehetett, gyorsan bementem. Daehyun kint maradt. Egy kis szobába léptem. Jobb oldalt egy ágy, és függöny.
- Legyen szíves levenni magáról a nadrágot. A fehérneműt majd bent fogja. – mondta. Én meg voltam szeppenve, nem tudtam, hogy mit csináljak, mi fog rám várni. De azt tettem, amit kértek. Miután odaadtam a beutalót a nővérkének, levettem a farmeromat, és bementem a nagyobb szobába. A számítógépnél ülve várt rám egy öreges, sovány, kedvesen mosolygó néni.
- Üljön le a vizsgálószékre, Jieun kisasszony. – mondta, én pedig szégyenlősen leültem. A nő írogatott a számítógépbe, majd felém fordult.
- A nevem Lee doktornő. Mi a panasza egy 16 éves lánynak? – kérdezte. Nekem mindent meg kellett mondanom.
- Egy hete volt, hogy erőszakosan vették el a szüzességemet, tehát megerőszakoltak …  Igazándiból az egyik barátom hozott el ide, mert ma kétszer is hánytam, sápadt vagyok, remegek, és már három napja meg kellett volna jönnie a menstruációmnak. – mondtam nagyon halkan. Az orvos nem szólt semmit, hanem felállt, és felvett egy gumikesztyűt.
- Ez lesz az első nőgyógyászati vizsgálata, igaz? Semmi gond nincsen ezzel, már ideje lenne egy szokásos vizsgálatot bevetni. Ez most lehet, hogy kellemetlen lesz, de kérem bocsásson meg nekem. Vegye le a fehérneműt. – mondta, miközben valami fém cuccok között keresgélt. Én felálltam, és reszketve toltam le magamról a fehérneműt, majd visszaültem a székre, összezárt lábakkal. Feltette a lábaimat a lábtartóra.
- Engedje el magát. – mondta, én pedig nehezen, de elengedtem magamat. Behunytam a szememet, és két ujját nyomta belém. Iszonyatosan kellemetlen volt. Másra koncentráltam, a karfát szorongattam.
- Meg is volt ez a vizsgálat. Minden rendben van. A méhe normál nagyságú, a petefészkei normálisan helyezkednek el. – mondta, majd elővett egy eszközt, amit kacsának hívtak. Óvatosan belém rakta, amitől összeszorítottam a szememet. Majd a kacsát szétnyitotta. Ekkor felszisszentem, és egy apró könnycsepp szökött ki a szememből. Éreztem, ahogy fülpiszkálóval belül „kotorászik”, majd becsukta a kacsát, és óvatosan kihúzta. Sajgott mindenem. Lefertőtlenített ott, majd megsimogatta a térdemet.
- A belső sebeidre kenj egy könnyed, hűsítő krémet. Felírom neked a receptet, és lelkileg pedig támogasson téged valaki. Ne aggódj, titoktartási kötelezettségünk van, mint bármely más orvosnak. Nem fog kiderülni a tragédia, drágám. Fél óra, és kiderül, hogy terhes vagy e. Sürgősségi vizsgálat volt. – mondta mosolyogva, majd a fülpiszkálót egy üvegcsébe tette. Én felvettem a fehérneműmet, és meghajlással megköszöntem. Visszaöltöztem, és kimentem. Daehyunra néztem, és könnybe lábadt a szemem. Leültem mellé. Átkarolta a vállamat, és magához húzott.
- Ne aggódj .. Még fél óra, és minden kiderül. – mondta csendesen. Ez a fél óra számomra szörnyű volt. Minden 5 percben az órámra néztem.
Kijött a nővérke sok-sok papírral, majd a nevemet mondtam. Kiugrott a szívem a helyéről, mikor a kezemben tartottam a leletet. Le kellett ülnöm. Szétnyitottam a papírt, és feketén-fehéren ott állt:
Megtermékenyült a petesejt …

…

… A tegnapi nap kész katasztrófa volt. Semmit se szóltam, csak a csokiban sírtam el magamat. Daehyun nem győzött nyugtatni. A tudat, hogy egy idegen férfi gyereke van bennem … Összerombolta az életemet. Nem volt szívem megölni, viszont undorodtam attól a kis lénytől, ami bennem van. Én lefeküdtem aludni, ő pedig tanult az érettségijére. A reggelt szörnyen kezdtem. Iszonyúan éreztem magamat, de most nem hagytam el magamat. Bevettem egy fájdalomcsillapítót, felöltöztem egy fekete farmerba és fehér pólóba, majd Daehyunnal mentem iskolába. Nem szóltam hozzá, ő pedig csak beszélt hozzám. Mindenfélét mondott; időjárás, párkapcsolatok, sztárhírek. Csak hogy elkerüljem a tudatot, hogy a csöndes, stréber Song Jieun terhes.

Az iskolában nem találkoztunk Yonggukkal, hiába kerestük.
Testnevelés órán együtt voltunk a fiúkkal. A tanár elküldött engem a szerárba két focilabdáért. Én csöndben mentem a szertárhoz. Halkan kinyitottam a zárt, és bementem. Azonban amit láttam, sokkolt. Yongguk a szivacson feküdt háttal, Hyosung pedig rajta … Lovagolt.
Elkerekedett a szemem, és mind a ketten hátrapillantottak, szintén ledöbbent arccal. Bennem hirtelen kitörtek az érzelmek. A kulcsot hozzájuk vágtam, és becsaptam az ajtót. Elindultam az öltöző felé, mindent felrúgva magam előtt. Daehyun szólt utánam, én pedig hátra néztem.
- Mi a baj?! – kérdezte.
- Nyisd ki azt a kurva ajtót! – üvöltöttem a folyosón, elcsukló hanggal. Daehyun kinyitotta az ajtót, majd szánalommal teli arccal nézte őket.
- Gusztustalanok vagytok… - köpött egyet eléjük, és becsapta az ajtót. Én addigra már az öltözőben felöltöztem, és összepakoltam. Kirontottam, és kimentem a folyosóra. Felemésztett a düh, a csalódás, a szomorúság.

Ez most mi volt … ?

8. 장

Ültünk egymással szembe. Egyikünk se szólalt meg, és emiatt egy pillanatra elfelejtettem, hogy egy mocskos féreg elvette tőlem azt a kincset, amit édesanyám adott nekem születésemtől kezdve.

Nem nyúltam a gőzölgő kávéhoz, amit Daehyun tett elém, pedig megcsapta az orromat a frissen őrölt kávébab illata, amitől összecsordult a nyál a számba. Azonban nem tudtam se italt, se ételt magamhoz venni.
Kezemet a térdemen pihentettem, és a szoknyámon lévő fehér rojtokat morzsolgattam az ujjaim között. Végig figyeltem a gőzölgő kávét, arra koncentrálva, hogy ne pillantsak fel Daehyunra.
- Itt maradhatsz addig, amíg szeretnél. – szólalt fel, majd letette az asztalra az üres kávéscsészét. Keresztbevetette térdén a lábát, és összekulcsolta rajta a kezét. Engem figyelt. A gondosan vasalt ruha teljesen ráillett. Azonban én elkaptam a tekintetemet. Nem szóltam semmit.
- Ugyan, kérlek.. Nem szeretnék rád szorulni.. – mondtam halkan. Azonban ő krákogott egyet, majd felállt. A kanapé mögött fel-alá járkált, lassan.
- Hiába látszom egy utolsó tapló görénynek, nekem is van szívem. Nem néztem ki Hyosungból, hogy ezt teszi veled. Tetszett, ahogy kiálltál magadért. Emellett nem gondoltam volna, hogy Kang edző ilyen dologhoz folyamodik… Mindenesetre, követem Yongguk példáját, és én is kilépek a csapatból. – mondta közömbös hangon. Ekkor én a hirtelen rám tört sírógörcstől kétségbeesetten felpattantam.
- Daehyun! Sunbaenim! Kérlek, ne lépj ki a csapatból! Ha Kang edző megtudja, rám fogja fogni..! – könyörögtem neki, szinte hisztérikus állapotban. A szívem majd’ kipattant a helyéről, remegni kezdtem. Azonban ő odalépett hozzám, és a vállamra tette a kezét. Óvatosan lenyomott a kanapéra, és leült mellém. Azonban én felszisszentem az érintésétől. Pont az érzékeny területet érintette meg.
Rám meredt, majd elsöpörte a hajamat a vállamról. Ott virított kéken-zölden Yongguk karszorítása.
- Ez is Kang edző volt? – kérdezte. Azonban én nem válaszoltam neki. Lehajtottam fejemet, ő pedig elengedte a karomat.
- Szóval Yongguk. Igazam van? – kérdezte. Ismételten nem válaszoltam, majd felállt. Eltűnt egy pillanatra, majd mikor visszatért, egy fehér dobozzal ült mellém. Vörös kereszt volt a dobozon. Elsősegélydoboz. Meglepődve meredtem a dobozra.
Ismét leült mellém, viszont most közelebb. Letette az asztalra a dobozt, majd felpattintotta, és kinyitotta a dobozt. Volt benne kötszer, géz, ragtapasz, vatta, krémek, fásli és fertőtlenítő. Már előre féltem.
Elővette egy vattát, és a fertőtlenítőt. A csúnya fertőtlenítős üveget kinyitotta. Azonnal megcsapta az orromat a tömény alkoholszag.
A vattára csepegtetett, majd felém fordult.
- Csukd be a szemedet. – mondta, én pedig követtem az utasítását. Megfogta hátul a tarkómat, és közelebb húzta az arcomat. Éreztem magamon a lélegzetét.
Óvatosan az arcomon lévő véraláfutáshoz nyomkodta az alkoholos vattát. Bizsergett tőle az arcom, az orromat irritálta a szag. Néha összeszorítottam a szememet. Nem volt annyira vészes.
Majd haladt lefele. Mind a két karomat bekente egy hideg krémmel, amitől tényleg jobb érzés volt a szorítás helye, tapintásra.
Ahogy haladt lefele, elérte a térdemet, combomat. A két térdemen vastagon állt a varr. Ezt lefertőtlenítette, majd vattát rakott rá, és körbetekerte gézzel. Fájt. A combomon pedig észrevette a többi sebet. Se szó, se beszéd, felhúzta a szoknyámat. Látszott a fehérneműm, amitől én hirtelen visszahúztam.
- Meg tudom csinálni … - mondtam halkan, azonban ő újra felhúzta a szoknyát.
- Nem vagy olyan állapotban. Kuss. – mondta közömbösen, mintha ez neki mindennapi volna.
Összesen, mind a két combomat számolva 12 seb volt rajtam. Ezeket lefertőtlenítette, nem rakott rájuk ragtapaszt. Végig a belsőcombomon pihent a keze. Mikor megmozdult a keze, rám nézett.
- Bent is van egy seb… Érzem. – nézett rám. Felpillantottam rá, és reflexszerűen összezártam a lábaimat, így a combom közé szorult a keze. Egymást néztük, a szívverésem hirtelen felgyorsult. Gombóc nyomta a torkomat, köpni-nyelni nem tudtam. Ő sóhajtott egy picit, majd szétnyitotta a lábaimat. Én azonban újra összezártam.
- Jieun, ne csináld már … Idegesít. Mellesleg, itt fogsz élni. Előbb-utóbb látjuk egymást fürdés közben. – mondta. Én hirtelen elvörösödtem, a tenyerem izzadni kezdett.
- Me.. Meg a francokat..! – mondtam dadogva, ő pedig elmosolyodott kicsit. Azonban ő hirtelen megragadta a lábamat, és lehúzott kicsit a kanapén. Óvatosan szétnyitotta a lábaimat, majd közémászott. Én vöröslöttem, mint a rák.
 A fertőtlenítővel óvatosan ráfújt a sebre. Ekkor hangosan felszisszentem. Iszonyúan fájt, amitől bekönnyeztem. Ismét fújt rá, és megindult a könnyem. Eltakartam az arcomat. Egyszerűen ilyen érzékeny ponton ki ne sírta volna el magát?
Mire felnéztem, már kész is volt. Megsimogatta a combomat, majd visszaült mellém.
- Sajnálom. – mondta egyhangúan, aztán gondosan elpakolta az elsősegélydobozba a cuccokat. Visszavitte, majd mikor visszatért, felkísért az emeletre. A szobám az ő szobájával volt szembe. Hatalmas volt, rendezett, tiszta és gyönyörű. Elbúcsúztunk egymástól, én pedig megköszöntem neki mindent. Az alvás is könnyebben ment, sírással vegyülve.

Egész héten nem mentem iskolába. Vártam, míg a 8 napon belül gyógyuló sebek lassan elmúljanak, és nyomot se hagyjanak rajtam. Lelkileg is próbáltam összeszedni magamat, amiben Daehyun rengeteget segített. Támaszt nyújtott, sírhattam a vállán. A nemi erőszakot roppant nehéz egy lánynak feldolgozni, főleg 16 évesen.
Egy pénteki esten azonban iszonyat rosszul lettem. Amióta megerőszakoltak, több mint egy hét telt el .. Azóta nem sikerült kipihennem magamat, hiába aludtam fél napokat. Iszonyatosan fájt a fejem.
Miközben mosogattam, rám tört a hirtelen rosszullét. A wc-be rohantam, és kiadtam magamból a reggelit. Csak én voltam otthon egyedül, Daehyun suliban volt.
Térdeltem a wc előtt, és támasztottam a fejemet, visszafogtam a hajamat. Néha köhögtem, és a belőlem kijött reggelit néztem. Reszkettem. Rossz gondolatok járkáltak a fejemben, amit azonnal lehúztam a wc-n. Nem akartam elmondani Daehyunnak.

Arcot és fogat mostam. A házimunka helyett inkább lefeküdtem pihenni a kanapén, azonban ebből alvás lett.

Valaki rángatni kezdett. Felriadtam.
- Ya! Miért alszol?! Áll a mosogatnivaló … - mondta morcosan Daehyun, miközben mellettem guggolt. Én óvatosan felültem, és a kómaságtól kettőig nem láttam. Ő leült mellém.
- Történt valami? Sápadt vagy. – kérdezte.
- Nem ..  – válaszoltam, azonban ő belém karolt, és a fürdőszobába vezetett.
- Fürödj le. Jobb lesz. – mondta. Nos, ebben igazat kellett adnom neki. Ő udvariasan kiment, én pedig nekivetkőztem.
Hamar elmerültem a forró, gőzölgő, habbal teli vízben. Elnyúltam a kádban, és behunytam a szememet. Elbóbiskoltam.
Azonban kinyílt az ajtó, és Daehyun jött be. Becsukta maga után az ajtót, én pedig magamra tereltem az összes habot. Rám nézett, majd odajött, és leült a kád peremére. Kezében két törülköző volt.
- Jobb valamivel? Hoztam fájdalomcsillapítót is, ha fáj valamid. – mondta gondoskodó hangon. Nem hallottam még így beszélni.
- Nem fáj semmim. Csak rosszul vagyok. – mondtam kicsit mosolyogva, azonban ez a mosoly nem változtatott semmin. Éreztem, hogy van valami. Kiült rám a fáradtság.
- Volt valami ma a suliban? – kérdeztem. Ő sóhajtott, majd jobb kezével megtámaszkodott a kád másik oldalán. Konkrétan fölém mászott a kádon. A gőz elillant tőlem.
- Ne terelj. – mondta közömbös tekintettel, aztán 2 másodperc fáziskéséssel már csak ajkait éreztem az ajkamon. Nem moccantam, nem mertem megmozdulni…

7. 장

Miután Daehyun elment a házból, Hyosunggal beszélgettem. Nos, igen. Volt köztük ágytorna.
Hyosung teljesen szerelmes ebbe a fiúba, a fiú pedig hasonló érzéseket táplál iránta.
Ki gondolta volna?

Az elkövetkezendő héten, szerdán már végig jártam iskolába. Az órák után éppen a szekrényemhez indultam, mikor a sarokba fordulva lefejeltem valaki mellkasát. Felnéztem, és Yongguk volt az.
- Miért nem válaszolsz az üzeneteimre? – kérdezte, és félre húzott. Elrántottam a karomat.
- Mivan? Nem mersz mutatkozni velem? – kérdeztem, ő pedig sóhajtott. El akartam mellette menni, de elém állt.
- Kérdeztem valamit. – említette, én pedig makacsul néztem fel rá.
- Azért nem válaszolok az üzenetedre, mert nem hagyom, hogy porba tipord a büszkeségemet. Nincs szükségem a segítségedre. Hálás vagyok érte, de nincs erre szükségem.  A legkevésbé sincs. Ma megyek a cuccaimért, neked pedig jó kosarazást. – vágtam neki vissza.
- Nem kosarazok többé. – mondta. Én megálltam, és ránéztem.
- Tessék..?
-  Kiderült, hogy Kang edző el akar engem küldeni Los Angelesbe, és pénzt bezsebelni rajtam. A helyemre pedig Daehyun kerülne. Én pedig kiléptem. Nem fog rajtam élősködni. – mondta. Szemem elkerekedett, és kivert a víz. Egyetlen egy ember tudta ezt … Mégpedig Hyosung.
Hirtelen elöntött a harag és az indulat, és keresni kezdtem Hyosungot a suliban. Órák után általában az udvaron van, szóval kifutottam az udvarra. Háttal ült nekem a padon a barátnőivel, és odamentem. Azonban megtorpantam, és az oszlop mögé bújtam. Beszélgettek.
- .. Az még hagyján, hogy befészkelte magát hozzánk, a pasimra úgy nézett, mint egy kiéhezett kutya! Ha ráteszi a kezét, biztos hogy leköpöm … Ráadásul még ez a Kang edzős ügy! – morogta a barátnőinek, én pedig nem hittem a fülemnek. Pont kicsöngettek az órákról, és jöttek az udvarra a diákok. Egy srác fellökött, és Hyosungék elé estem. Hyosung felpattant, és felsegített.
- Jól vagy?! Istenem … - úgy tett, mintha szeretne és törődne velem. Kirántottam a kezemet.
- Hyosung! Mit képzelsz, ki vagy te itt?! – üvöltöztem vele. Az egész suli ránk nézett, és körénk gyűltek.
- Mi a baj..? – kérdezte halkan. Bennem felgyülemlett a méreg, a harag. Ökölbe szorítottam a kezemet.
- Hallottam mindent … Ne tegyél úgy, mintha 16 éve ismernél! Komolyan, Hyosung. Ennyit számítok neked? Hogy ezeknek az utolsó kis nyafka ribancoknak kibeszélj? Kibeszéld azt, aki mindig meghallgatott téged, és elmondhattál neki mindent?! Ennyit kértem tőled, Hyosung! Ennyit, hogy ne mondd el senkinek se ezeket a titkokat! Ennyit számítok neked?! Most én is terjesszem szét a titkaidat? – üvöltöttem le. A lányok és fiúk körülöttünk sutyorogtak, és Hyosungról beszéltek. Elég nagy megalázás ez neki.
- Jieun, én nem úgy értettem … -mondta, próbált mentegetőzni.
- Nem érdekel, Hyosung! Pont belőled nem néztem ki… - mondtam, és megremegett a hangom. A hirtelen adrenalin lökettől reszketni kezdtem.
- Mit szégyellsz azon, hogy lefeküdtél Yonggukkal? – szólt be nekem a Hyosung mellett ülő lány. Megdöbbentem.
- Én?! Yonggukkal? – ekkor Hyosungra néztem, és hirtelen lekevertem neki egy tenyeres pofont. Oldalt maradt az arca, én pedig bosszúsan néztem. Mindenki körülöttünk megdöbbent arcot vágott.
- Soha többé ne keress … Hánynom kell tőled. – mondtam, én pedig átvágtam a tömegen, majdnem fellökve mindenkit. Yonggukot is beleértve.
Ekkor tapsolni kezdett mögöttem az a tömeg. Engem tapsoltak meg, Hyosungot pedig pofán röhögték. Hirtelen elsiettem az iskolából, azonban csörgött a telefonom. Megálltam, és felvettem.
- Igen? – szóltam bele.
- Kang edző vagyok, gyere az irodámba. – mondta Kang edző, én pedig siettem az irodájába. Tudtam, hogy mi várt engem. Féltem, reszkettem.
Amint beléptem a folyosón, lassú tempóra váltottam, hogy még véletlenül se siessek a saját vesztembe. Bekopogtam, és bementem. Kang edző rám nézett, és rámutatott az asztal előtti fotelra. Én leültem, és magam mellé tettem a táskámat.
- A mai napon Bang Yongguk beadta a kilépési papírját. 2013. április 24-től kezdve nem tartozik többé a kosárlabda csapatba. Okot is adott rá. Ez tudod mit jelent? – kérdezte, miközben az öreges férfi egy teniszlabdát dobált egyik kezéből a másikba.
- Azt, hogy megtudta…. – mondtam halkan. Majd a labdát hirtelen az asztalra csapta.
- Igen. És te elmondtad neki. Elmondtad neki azt, hogy Los Angelesbe kellett volna költöznie, a helyére pedig Jung Daehyunt tettük volna. Yonggukkon természetesen hatalmas összegeket zsebelt volna be az iskola, és ezt te persze romba döntötted! – üvöltött rám az edző.



- Uram, kérem.. ! Én Hyo… - de félbe vágott. Felállt, és jobb lábával felrúgta az irodaasztalt, én pedig az ijedtségtől felugrottam. Idegesen meredt rám, kopasz fején kidülledtek az erek. Elpattant nála a húr. Én hirtelen az ajtó felé akartam futni, de a csuklómnál fogva visszarántott, és az alkarjánál fogva felnyomott engem az ajtóra. Bezárta közben az ajtót, és az arcomba üvöltött, köpködve.
- Miattad kilépett az iskola kosárlabda sztárja, te büdös kis ribanc! – üvöltözött, és jobb kezével az arcomat ütlegelte. Az üvegajtó berepedt, a halántékom pedig felszakadt, így a vérem is bőven díszítette az ajtót …

… Nem emlékeztem semmire. Mikor kinyitottam a szememet, egy nyirkos, rideg és koszos sikátorban találtam magamat, este tájt. A fejem iszonyatosan fájt, a számban a vérem alvadt ízét éreztem.
Óvatosan körbenéztem. Már estefelé járt az idő, azonban a lábam borzalmasan remegett, reszketett. Semmit se éreztem deréktól lefelé.
Lepillantottam, és elkapott a sírógörcs. A szoknyám szét volt tépve, a fehérneműm darabokra volt tépve, vérben áztatva. A lábaim reszkettek, a combomon véraláfutások és karcolások ezrei mutatkoztak. A belső combomon volt a legtöbb heg és véraláfutás, és az intim részem pedig teljesen véres volt. A nedves, koszos betontalaj vízével keveredett a vérem.
Kang edző megerőszakolt engem …
Azonban valaki mellém lépett, és megfogta a vállamat. Én összerezzentem, és felpillantottam. Daehyun volt az, egy ismerős arc. Mikor megláttam, a megkönnyebbüléstől és a félelemtől hisztériás sírógörcsöt kaptam.

Ő a térdhajlatom alá tette a kezét, és a hátamat támasztva felemelt engem, majd a kocsijába ültetett. Kedves, nyugtató szavakat suttogott nekem. Mikor betett a kocsiba, elaludtam, így minden fájdalom megszűnt.
Mikor felébredtem, egy csöndes, nyugodt és egzotikus házban találtam magamat. Egy kényelmes kanapén feküdtem, rajtam paplan volt, alattam pedig egy rongyos lepedő, hogy ne legyen véres a kanapé. Körbepillantottam, aztán Daehyun tűnt elő hófehér ruhában. Hófehér pamut pulcsi, és hófehér farmernadrág. Leguggolt a kanapé mellé.
- Jól vagy? Adtam neked fájdalomcsillapítót. – mondta Daehyun, a szemem pedig könnybe lábadt. Semmit se mondtam neki, csak arra koncentráltam, hogy elvették az ártatlanságomat. Egy undorító, férges, gusztustalan vénember.
- Gyere. – belém karolt, és felsegített. Felvitt az emeletre, és egy ajtó elé értünk. Kinyitotta.
Az emeleten lévő fürdőszobába vitt engem. A kádban meleg víz volt, és a wc-n pedig három törülköző.
- Mássz a vízbe. – mondta, majd becsukta utánam az ajtót. Én tettem azt, amit mondtam. Levettem magamról a felsőt és a melltartót. A szoknyát nehezen szedtem le magamról. A lábemelés és a hajlás iszonyatosan nehezen ment, így a kádba lépés is roppant nehéz volt.
Mikor sikerült beleülnöm a kádba, akkor csípett minden nyílt sebem, és belül is fájt. Ekkor bejött Daehyun. Feltűrte a pulcsiujját, és letérdelt a kád mellé. A zuhanyrózsát kinyitotta, és a hátamra irányította. Óvatosan csinálta, én pedig átöleltem szorosan a lábamat, hogy semmit se lásson meg a mellkasig érő vízben és habban. Szótlanul térdelt mellettem. Mintha együttérzést mutatott volna.
Megmosdatta óvatosan a hátamat, majd megmosta a hajamat. Maga felé fordította az arcomat, és óvatosan megmosta, az alvadt vért lekapargatta az ujjával. Iszonyatosan fájt, de túléltem.
Majd a karomat is megmosdatta, és a lábamat is. Az intim területeket rám hagyta, ekkor pedig a ruháimat berakta a mosógépbe. Ennyi időm volt megmosni magamat.
- Szállj ki. – mondta, majd maga elé nyitotta a törülközőt, hogy mikor kiszállok, ne lásson semmit. Kellemetlen helyzet volt, de még is udvarias. Becsavart a nagy törülközőbe, és a hajamat is becsavarta. Levitt az emeletre, és leültetett a nappaliba. Az órára pillantottam. Este 10 óra volt, én pedig délután 4 órakor voltam az edzőnél.
Daehyun visszajött egy tálcával. A tálcán két csésze volt, egy kávétartó, tej és kockacukor. Csinált kettőnknek kávét, és az alkarján lógó rózsaszín ruhát odaadta nekem.
- Ezt vedd fel. – odaadta nekem, én pedig óvatosan felálltam. Szó nélkül visszamentem az emeletre a fürdőben, és felöltöztem, a hajamat pedig megszárítottam.
Lesétáltam a lépcsőn, és leültem a kanapéra. A kanapéval szemben volt egy másik kanapé, és e között a dohányzóasztal. Daehyun elém rakta a kávét.
- Köszönöm… - mondtam neki nagyon halkan, rekedt hangon. Nem szólt semmit, csak csöndben itta a kávéját. Én nem nyúltam hozzá, nem tudtam hozzányúlni a mocskos kezeimmel…

6. 장

Nem válaszoltam neki, és emiatt ő se szólt hozzám. Csak ültünk ketten a szertárban, mint két idióta. Én megmakacsoltam magamat … Illetve, nem is lenne hozzá jogom.
Néha lopva rápillantottam. Valóban bánta, hogy megszorongatta a karomat, és mintha egy könnycseppet véltem volna felfedezni a szemében. Sóhajtott egyet, majd kísérteties pillantással rám meredt.

-  Anyáéknak azt fogom  mondani, hogy nem jössz vissza. Nem fogok neked könyörögni. – felállt, majd megtörölte a szemét, és az ajtóhoz ment. Kinyitotta, és kiment, ám Kang edző megállította.
- Ácsi, Yongguk, ez nem így megy! Itt fog dögleni ingyen és bérmentve a szertárban? – kérdezte Kang edző, felháborodott hangon.
- Akkor dobd ki. – mondta unott hangon Yongguk. Nekem tágra nyíltak a szemeim. El se hittem azt, amit mondott …
- Ma gyere a cuccaidért. – nézett vissza rám Yongguk, és zsebre dugott kézzel tovább ment. Kang edző is rám nézett, majd intett a kezével, hogy takarodjak, és mind a ketten ott hagytak.
Én ott ültem egyedül a matracon, majd felálltam, és potyogó könnyekkel pakoltam el a cuccaimat. Sóhajtottam picit, majd elmentem. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Kang edző szólt utánam.
- Nem mondod el Yongguknak a tegnapit, értve? Mert nagyon rossz vége lesz. – nézett rám, én pedig szótlanul bólintottam.
Jártam Szöul utcáit egyedül. Szombat reggel nagyobb nyüzsgés van, mint egész héten, így nagyon sok rohanó emberbe botlottam bele, és nagyon kellemetlenül éreztem magamat emiatt.
A Gangnam negyed közelében egy kisebb kúria előtt sétáltam el. Ez volt a Jeon kúria, tehát Hyosung itt lakott. Megálltam, és néztem a kaput. Nem gondoltam volna, hogy élni fogok a lehetőséggel, amit Hyosung felajánlott…
… Megnyomta a kapucsengőt, és egy rekedtes férfi hang üdvözölt.
- Üdvözlöm eme csodálatos reggelen, a Jeon kúriánál. Mi szél hozta erre? – kérdezte udvariasan. Ez a férfi nem más, mint Son komornyik.
- Jónapot … Song Jieun vagyok. Hyosung otthon van? – szóltam félénken a kaputelefonba, a férfi pedig felkuncogott.
- Kinyitom magának a kaput, fáradjon beljebb. – mondta, és letette a telefont. A házban megnyomott egy gombot, és a kapu automatikus vezérléssel kinyílt előttem. Végigsétáltam az íves bejáraton. Az udvar hatalmas volt. Hatalmas félkört írt le a kő, a pázsit pedig frissen le volt vágva. A félkör közepén, a pázsiton pedig egy nagy szökőkút csobogott. Amint felsétáltam a garázs mellett, és a márványlépcsőkön, kettőt kopogtattam, és Son komornyik mélyen meghajolva beengedett. Se szó, se beszéd, felsétáltam az emeletre. A lépcsővel  közvetlenül szembe volt Hyosung szobája. Én lassan benyitottam. Hyosung a nagy, puha ágyán hasalva laptopozott. Felnézett rám, és vigyorogva kiugrott az ágyból. Rám vetette magát, és szétölelgetett. Nem válaszoltam az ölelésére. Rám nézett, az én szemem pedig könnybe lábadt. Mindent elmeséltem neki, szóról szóra.

- Jieun … Miért hagyod magadat? Miért? Jó neked, ha porba tiporják a női büszkeségedet? Istenem … Ha meglátom Yonggukot a suliba, esküszöm hogy felképelem. – mondta morcosan a lány, én pedig a vállára tettem a kezemet.
- Könyörgöm, ne szólj neki… Kérlek. – kérleltem. Ő sóhajtva megsimogatta az arcomat.
- Fürödj le, rendben? Készítek elő ruhát, és hozatok neked reggelit. Itt maradhatsz addig, ameddig szeretnél. Tudod, hogy anyáék nagyon szívesen látnak téged. – mosolygott, én pedig lassan bólintottam. Kaptam két törülközőt, és Hyosung fürdőszobájába mentem. Magamra zártam az ajtót, és sóhajtottam kicsit. 

Az ajtónak dőltem háttal, a mosdókagyló a hatalmas tükörrel pont az ajtóval volt szembe. Magamat néztem. Valóban ramatyul néztem ki. Az arcom koszos volt, a hajam tiszta kóc.
Odasétáltam a tükör elé, és kibontottam a hajamat. Nagyjából megigazítottam, majd kinyitottam a fürdőkád csapját. Levetkőztem, és lassan beleültem a meleg, gőzölgő vízbe. Nyakig elmerültem a vízbe. Annyira jól esett ez a fürdő, hogy bizsergett tőle minden porcikám.
A plafont néztem. Elgondolkoztam, hogy tényleg egy nyomorult vagyok, aki más otthonában húzza meg magát. Lesül a pofámról a bőr…
Fél óra elteltével megfürödtem, és hajat is mostam. Megtörülköztem, a hajamat belecsavartam a törülközőbe. Hyosung kopogtatott, én pedig kinyitottam neki az ajtót. Beadott nekem egy hófehér, nyári ruhát, aminek spagetti pántja volt, és a szoknyarésze pedig fodros. Kisétáltam, és leültem Hyosung mellé az ágyra.
- Hyosung … Annyira pofátlannak érzem magamat. – mondtam halkan. Ő rám pillantott.
- Ugyan miért? – kérdezte.
- Nem tudok a saját talpamra állni, nem tudok mit kezdeni magammal. Ez már a második ember, akinek az otthonába vackoltam be magamat .. Nem tudom, hogy hogyan fogom ezt visszaadni neked. – mondtam. Hyosung mellém ült, és átölelte a vállamat.
- Ugyan már, miért mondasz ilyeneket? Tudod, hogy mindig is számíthattál rám, és apáék is nagyon szívesen látnak. – nos, amit mondott, valóban igaz.
Hyosung és én valójában unokatestvérek vagyunk. Nagyon, nagyon jóba voltak anyáékkal, mert anya és Hyosung apja testvérek voltak, és emiatt nagyon jó viszonyt ápolt a két család.

Telt az idő. Én nem voltam egy hetet az iskolában, és Hyosungnál érdeklődni kezdett Yongguk. Persze Hyosung nem mondott semmit.
Azonban ez a lány nem jött haza pénteken. Vártam rá, vártam rá, de nem jött haza. Emellett pedig elmentek másfél hónapra nyaralni Hyosung szülei, szóval egyedül voltam náluk. Otthon, teljesen egyedül ebben a hatalmas kúriában. Még Son komornyik is elment otthonról hétvégére.
Hyosung laptopján mentem fel az internetre, közben nassoltam. Csörögni kezdett a telefonom. Yongguk volt az. Felvettem, de nem szóltam bele a telefonba.
- Ya. – szólt a szokásos, bunkó, dörmögő hangján. Várt, majd beleszólt sóhajtva a telefonba.
- Hol az Istenbe vagy? Anya aggódik érted .. Úgy kezel téged, mintha a lánya lennél. Ez idegesít. Mellesleg nem jöttél a cuccaidért, és a szobádban porosodik. Iskolába se jöttél. Miért? Ki fognak téged rúgni, ha még egy hetet késel. – mondta, én pedig kikapcsoltam a telefont. Ekkor viszont ajtócsapódást hallottam.
Megdöbbentem. Kimentem halkan az emeletre, és lepillantottam. Hyosung egy sráccal csókolózva jött be, szinte majd széttépték egymást. Egy pillanatra Hyosung felpillantott az emeletre.

- Ah, Jieun … - szólt halkan, és zavartan kuncogott. A srác is lassan felnézett rám. Megvakarta a tarkóját. Életemben nem láttam a suliban. Hol kaparhatta össze?
- Omo … Sajnálom. – mondtam halkan. Hyosung kuncogott kicsit.
- Gyere le. – mondta. Én teljesítettem a kérését, és lementem az emeletre. A srác sármos, jóképű volt. Ízlésesen öltözött. Mint egy udvarias, elegáns úrfi.
- Song Jieun vagyok, örvendek. – mosolyogtam picit a srácra, aki bólintott.
- Ne lepődj meg Jieun, ő magántanuló. A suliba is csak edzeni jár. – mondta, én pedig zavartan bólintottam kicsit.
- Ő itt Jung Daehyun. – mondta. Ez a név nagyon ismerős volt nekem… Ja, igen! Ő volt az a srác, akiről Kang edző magyarázott a másik edzőnek.

- Nos, azt hiszem mi felmegyünk. – nézett kettőnkre Hyosung, majd kézen fogta a fiút, és felmentek. Én lent maradtam egyedül a nappaliban …

5.장

Nem tudtam, hogy hova megyek; csak vitt a lábam amerre, amerre láttam. Egyenesen előre.
Éjszaka,  23:49 perc volt. Szöul utcái ilyenkor kevésbé biztonságosak, sőt… Aki külföldi, és azt hiszi, hogy egy fantasztikusan biztonságos csodaváros ez, nagyon téved. Rengetegszer hallani, hogy valakit megkéselnek a sikátorokban, és a többi. Nagyon ijesztő tud lenni egy-két egyed, akik elsétálnak az ember mellett. Reszketve pillant ránk, táskásak a szemeik, testük előre görnyed. Borostás, ápolatlan arcuk van, a hajuk zsíros, szakadt a ballonkabátjuk, kezüket nem veszik ki a zsebükből, és folyamatosan csak téged néznek… Ilyenkor menekülni tudnál, igaz?

Gyorsan elsétáltam a Bang laktól, amilyen messzire csak tudtam. Az ablakot tárva-nyitva hagytam, és kinyitottam a kulcszárt is, szóval reggel nem találnak meg a szobámban… Én nem akartam megbántani Yonggukot, nem akartam, hogy ez legyen belőle. Elborult az agya, én feszegettem az idegeit. Mi jogom van ahhoz, hogy számon kérjem..? Szörnyeteg vagyok.
A belváros, mint mondtam, nem biztonságos ilyenkor. A legtöbb bolt zárva van, az éjjel-nappalik ilyenkor üresek. Valamiért mindig furcsállom az esti sötétségbe meredő, mesterséges fényt. A villanykörték zúgását. Ijesztő, és abszurd.

Sétáltam, gyorsan. A járdát néztem, és azon kattogott az agyam, hogy minél hamarabb eljussak a sportpályára. Fáztam, éhes voltam, féltem. Nem vittem magammal kabátot, ezért csak egy pulóver, és rövidnadrág volt rajtam, keresztbe rajtam pedig az oldaltáskám, amiben a cuccaim voltak.
A járdán a koszos, harmatgyenge tócsák csillogtak az utcalámpák fekete, narancssárga és kék színkeverékében. Néhol, az épületek sarkaiban meg-megbújt a kosz, és néhány kóbor állat is elrohant előttem. A sikátorba nézve fekete macska a hátát borzolva fújt rám, néha megmozdult egy kuka. Mondhatom, valóban ijesztő ilyenkor Szöul, pedig imádok itt élni.
Hosszú sétám alatt az egyik leghíresebb Entertainment előtt baktattam el. Ez volt a TS Entertainment. Valamiért nekem különbözött az SM-től, a YG-től, a Cube-tól … Nekem ez az Entertainment olyan volt, mintha egy családi fészek lenne. Nem vesz részt az SM és YG között kialakuló „Melyik idol néz ki jobban?” viták között. A TS egy Család.
Miután hosszan elmélkedtem a TS-ről, és a lábaimat már nem éreztem, hamar odaértem a sportpályához. Azonban, megfigyeltem valamit, és megbújtam a bokrok mögött. Óvatosan leguggoltam.
Két férfi jött ki a sportpálya ajtajából, és kocsiba szálltak. Aktatáskás férfiak voltak, szmokingban, és a többi. Lassan elhajtottak, én pedig átfutottam a pályához. Lenyomtam a kilincset; Nyitva volt.
Óvatosan bementem és becsuktam az ajtót. Feloltottam a folyosó lámpáját, azonban sehol senki. Lekapcsoltam a lámpát, és halkan osontam a folyosón, a telefonommal pedig megvilágítottam a folyosót. A pálya öltözői, és maga az egész épület teljesen üres volt. Az edző irodájához értem. Le akartam nyomni a kilincset, azonban zárva volt. Az ajtóra ki volt függesztve az időpont.
- Hétfőn foci, kedden tenisz, szerdán foci, csütörtökön röplabda, pénteken… Kosárlabda. – suttogtam, a végén pedig megdöbbentem. A kosarat mostantól itt fogják gyakorolni Yonggukék.
Mialatt a szürke árnyalatban olvastam a sportágakat, sóhajtottam kicsit, de hirtelen csöndbe lettem. Mivel a falak vékonyak voltak, kocsi parkolást lehetett hallani, majd kinyitódott a zár, és férfibeszélgetés ütötte meg a fülemet. Kétségbeesetten néztem körbe, majd a sarokban meglapuló takarítógép mögé másztam, és nagyon halkan megbújtam. Hála Istennek, semmim se látszott ki. A fények felkapcsolódtak, és a két férfi ismét beszélgetni kezdett.
- Jó bevételünk lesz belőle. Akkor, Kang edző? Mit mond? Felajánlja a fiatal fiút? – kérdezte egy mély, rekedtes, száraz hang. Megálltak a tisztítógép előtt, a szívem pedig a torkomban dobogott. A szám elé kaptam a kezemet.
- Nos, igaza van, kedves Ahn edző. Értékelem, hogy Los Angelesből iderepült, de sajnos ehhez a sportoló cseréhez több megbeszélés kell. Tudja, Yongguk még is a kedvenc sportolóm… - mondta pici félmosollyal Kang edző. A szemem elkerekedett, a szívem megállt. Yonggukot el akarják vinni Los Angelesbe..?
- Tudja, Yongguknál van egy jobb kosaras. – mondta az idegen férfi.
- Akár jobb, akár nem.. Nem váltom Yonggukot Daehyunra. – fejezte ki talpon maradását Kang edző, majd elvonultak az irodába. Én a tisztítógép mögött ültem, döbbenten.
Kimásztam a tisztítógép mögül, és az irodához mentem hallgatózni. Majd hirtelen kinyílt az ajtó, én pedig a reflexeimnek köszönhetően elbújtam az irodaajtó mögött. Azonban Kang edző észrevett engem, szemei tágra nyíltak. Hadonásztam, és könyörgő pózban csitítgattam. Ekkor megfogta az idegen férfi vállát, és kivezette. Elbúcsúzott tőle, majd mikor kiengedte az ajtón, becsukta az ajtót. Hatalmas, erős hátán feszült a szmoking, majd megfordult, és elindult felém. Megragadta a karomat, és az alkarját a nyakamhoz nyomta, így felnyomott engem a falnak. A karjához kaptam, levegőt nehezen vettem.
- Mit keresel te itt?! Mindent hallottál?! – üvöltözött az arcomba, én pedig az alkarját szorítottam. Levegőért kapkodtam.
- U..Uram.. – köhögtem, reszketett a hangom. Ekkor elengedett, én pedig az oxigénhiánytól a földre rogytam, és mint az őrült, kapkodtam a levegőt. Kang edző fel-alá járkált az idegtől.
- Mit keresel itt, mondd? Yongguk apja küldött, hogy nyomozz le, vagy mi? Mit hallottál? – emelte fel ismét a hangját.
- Csak annyit, hogy Daehyun jobb mint Yongguk. – köhögtem, és végre sikerült egy korrekt mondatot kimondanom. Kang edző hosszas járkálás után megnyugodott, majd leguggolt elém.
- Ya. – megfogta az arcomat, és maga felé fordított. Féltem tőle, mindig is. De most gyenge voltam … Nem tudtam ellenállni. A mai este kétszer is porba taposták a női büszkeségemet.
- Miért vagy itt? – kérdezte, én pedig sóhajtottam. Fejemet elrántottam.
- Yonggukkal összevesztem, és eljöttem… Kérem, hadd maradjak a mai éjszakára! – szóltam halkan, de könyörgő módon. Kang edző végigmért.
- Ne hunyászkodj meg. Az élet többé nem fogja ezt elnézni. Nem nézik, ha meghunyászkodsz … De rendben, itt maradhatsz estére. Viszont lenne egy kérésem. – mondta az edző.
- Mi az? – kérdeztem.
- Ne mondd el Yongguknak azokat, amiket hallottál. Ne avatkozz bele. Ne. – mondta. Én lassan bólintottam, majd felálltam. Kang edzővel kezet fogtam, majd ő elment, én pedig a tisztítógép mögül kivettem a cuccomat, és a szertárba indultam. Magamra csuktam az ajtót, és feloltottam a szertár kicsiny lámpáját. Két matracot egymásra raktam, a táskámból pedig kivettem a pokrócot, és egy kispárnát. Kicsi fészket csináltam a sarokba, a meleg radiátorhoz. Egy üveg ásványvizet is kivettem, majd melegen betakaróztam, hátamat a radiátornak nyomtam. Lekapcsoltam a villanyt, és próbáltam nyugovóra térni. Azonban ez nehezen ment.
Mikor félig elaludtam, a telefonom rezegni kezdett, mint egy őrült. Felemeltem, és a szememet bántó fénybe néztem. Yongguk hívott. Letettem a telefont magam mellé, és hagytam, hogy letegye, végül sikerült elaludnom.
Reggel, mikor felébredtem, berontott valaki a szertárba. Felriadtam, a takarót magamra húztam.
- Jieun! – üvöltött valaki. Nem láttam semmit a kómaságtól. Elkapta az illető az alkaromat, és erősen megrántott. Szemem tágra nyílt, és az illetőre néztem. Yongguk volt az.
- Hol voltál?! Mondd meg! Miért jöttél ide? Miért tűntél el? Anya halálra aggódta magát, szinte majdnem sírógörcsöt kapott, mikor senkit se talált a szobádba, és még egy kurva üzenetet se hagytál! Normális vagy?! Eszednél vagy?! Egy ilyen helyre jössz?! – üvöltött, szó szerint. Az ajtónak Kang edző dőlt, én pedig könnyes szemmel figyeltem Yonggukot. Erősen kirántottam a kezemet a kezéből, és a pokrócra néztem.
- Menjen ki. – szólt Yongguk hátra, Kang edző pedig kiment, és becsukta a szertár ajtót. A fiú leült a hideg kőre, és szótlanul nézett engem. Odanyúlt az arcomhoz, és az állam alá téve kezét, maga felé fordította az arcomat.
- Miért ide jöttél..? Ide, erre a koszos helyre..? – kérdezte. Én rámeredtem.
- Szerinted azok után, hogy este megrángattál, még a szemedbe tudnék nézni..? – kérdeztem halkan, suttogva. Yongguk sóhajtott, és lenézett.
- Nekem kéne ezt tennem, nem neked .. Sajnálom. – mondta halkan, én pedig semmit se szóltam. Ismét lenéztem, fejemet óvatosan elhúztam. Majd felfigyeltem, hogy a vállamhoz akar nyúlni. Reflexszerűen elrántottam a vállamat, de ő gyengéden magához húzta a karomat, és a pulcsim cipzárját lehúzta. Nem fogtam fel, hogy mit akar csinálni.
Lehúzta a cipzárt, és kibújtatta a vállamat a pulcsi ujjából. Kék és zöld véraláfutás jelezte a kéznyomát. Ó csalódottan nézte a karomat, majd kicsit elhúzódott tőlem.
- Szörnyeteg vagyok … - mondogatta magában. Én közben visszahúztam a pulcsit, és rápillantottam. Komolyan úgy nézett, mint egy kiskutya, akit megvert a gazdája …
- Tényleg sajnálom.. Jieun .. Én nem emeltem kezet lányra.. Soha.. – mondogatta, majd rám nézett.
- Akkor én nem számítok lánynak, igaz? – kérdeztem halkan. Ő a hajába túrt, és tehetetlenül nézett vissza rám.
- Kérlek, gyere vissza. – mondta halkan.

4. 장

Másfél hónap telt el azóta, hogy a Bang családhoz költöztem. Yonggukkal ejtettük a múltkori témát, a családja a bizalmába fogadott.
Azonban ismét, ugyanúgy felmerült a zeneipar témája kettőnk között.

Yongguk idegesen ült, még is magány, és csalódottság sugárzott az arcáról. Nem nézett rám. Lábát keresztbevetette a saját lábán, és idegesen járatta. Én nyugodtan ültem az asztalán, és olvasgattam a hangjegyeket. Néha lopva rápillantottam. Annyira sugallta a környezetében, hogy egy olyan pontot értünk el az érdeklődési körében, ami hatalmas csalódást okozott neki .. Ezért leszálltam az asztalról, és gondosan visszatettem a helyére a kottalapot.
- Békén hagylak. Látom, hogy zaklatott lettél. – fejeztem ki meglátásomat. Ő felpillantott rám, jobb szemöldökét megemelve.
- Te vagy az egyetlen, akivel ezt meg tudnám beszélni … - mondta halkan, szinte suttogva. Én csöndbe maradtam, megállt bennem a vér. A bizalma első sugallata?
Visszaültem az asztalra, és megtámaszkodtam a két kezemen. Vártam, hogy belekezdjen a mondandójába, de úgy látszik, hogy nekem kell beszédre bírnom.
- Mióta érdekel téged a zene? – kérdeztem. Ő leemelte a lábát a térdéről, és mélyet sóhajtott. Ismételten hintázni kezdett.
- Már kiskorom óta érdekelt a zene… Előbb tanultam meg táncolni, mint járni. Furcsa, nem?  Dalolászni is tudtam, pedig egy árva kukkot se tudtam kiejteni a számon. Nem tudtam szavakat formálni. Az ereimbe van, érzem … 5.-es koromban kaptam meg ezt a gitárt, és azóta tudok gitározni. Néha, mikor este nem tudok aludni, akkor egy kis füzetbe írom ki az agyamból hirtelen kipattant ötleteimet, így nem vész kárba. Bármikor rám tör az ihlet. Ezeket a kottákat 2 éve gyűjtöm. – mondta halkan, majd felállt. Én érdeklődve néztem őt, de ismét megakadt.
- Miért vágtál ilyen fancsali képet, mikor felhoztam a szórakoztatóipart..? – kérdeztem ismét, de most halkabban. Háttal állt nekem, kezét a tarkójára tette. Nem szólt, nem lélegzett. Azonban észrevettem, hogy az alkarján kidülledtek az erek. Ideges lett, én pedig fuldokoltam a levegőben lévő feszültségtől.
- Mikor apáéknak elénekeltem az első dalomat, gitározás mellett, anyának nagyon tetszett.. Támogatott, mondván: „Kicsi fiam, Édesanyád mindig melletted lesz. Ez igazi tehetség vagy, kérlek ne hagyd ezt elkanászodni!” … Viszont apa erőteljesen az asztalra csapott, és üvölteni kezdett. Azt mondta, hogy nem szégyeníthetem meg a család nevét ezzel, és hogy nekem kötelességem lesz átvenni az igazgatóság helyét, ha ő megöregszik. Abban a pillanatban törte össze minden álmomat. – mondta, mindent halkan, mindezt gyorsan. Ez már több mint 7 éve volt … Yongguk bátran beszélt erről, de mintha megingott volna. Talán az a baj, hogy egy lánynak mesélte el? Félti megcsúfítani a büszkeségét?
Én az ágya melletti ablakhoz sétáltam, és kinyitottam az ablakot.
- Tudom mit érzel … -mondtam halkan. Viszont ekkor hirtelen rántást éreztem a karomon. Yongguk erősen szembefordított magával, és mind a két karomat megragadta. Szorította, teljes erőből megrángatott.
- Mit tudsz te?! Mit?! Szerinted milyen érzés az, hogy gyermekkorodban összetörik az álmaidat?! Méghozzá a saját apád, akire felnézel?! Jieun, mondd meg, hogy milyen érzés! – szó szerint üvöltött az arcomba. Nyakán kidülledtek az erek, pupillája összeszűkült. A fülem zengett mély, de hangos hangjától, és sajgott a karom. Megszeppent arcot vágtam.
- Idejössz, és befészkeled magadat a szüleim bizalmába! Rád jobban figyelnek, mint rám! Szerinted ez milyen érzést kelt bennem?! Anyám többet törődött veled az elmúlt 12 órában, mint velem 17 év alatt! – üvöltött, és még mindig rángatott. Majd erőteljesen ellökött, én pedig az ágyára estem. Megfordult, és belevert a szekrénybe. Egyszer, kétszer, háromszor. Idegesen forgott, fejét fogta. Míg én magamhoz kaptam, felálltam, és kiiszkoltam a szobájából. Az ordibálástól felébredt szüleit majdnem fellöktem, úgy futottam a szobámba. Miután magamra zártam az ajtót, már csak a hangos veszekedést hallottam.
Lassan az ajtónak dőltem háttal, és a mellkasomhoz kaptam. A szívem a torkomban dobogott, szinte hallottam a jajveszékelős kiáltását. Reszkettem, a lábaim nem voltak képesek elbírni a súlyomat, így összeroskadtam. Szemembe könnyek szöktek, és hisztériás, pánikrohamos sírógörcsöt kaptam. Két tenyeremmel befogtam a számat, hogy ne adjak ki hangot. Karjaim sajogtak.

Azonban kopogást hallottam, mögötte pedig aggodalmas szólongatást.
- Jieun drágám, kérlek nyisd ki az ajtót! – Seohyun mama szólongatott engem kétségbeesetten. Nem tudtam felállni, nem tudtam megmukkanni, nem kaptam magamhoz. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy próbáljak megnyugodni.
A kopogás hamar megszűnt, mindenki elment aludni, és míg nekem sikerült megnyugodnom halkan elfordítottam a kulcsot. Elővettem a sporttáskámat, és belepakoltam a cuccomat. Gondosan bevetettem az ágyamat, és kinyitottam az ablakot. Sikerült megszöknöm.

3. 장

Olyan mélyen beszélgettünk Yonggukkal. Elég sok mindent leszűrtem a beszédstílusából. Nehézkesen, de elengedte magát a társaságomban. Egy lány társaságában.  

- Nem igazán szoktam lányokkal beszélgetni. – mondta, miközben a székemen hintázott, és a telefonjának hátlapját birizgálta. Én törökülésben ültem az ágyamon, átöleltve a párnámat. Egy pillanatra felhúztam a szemöldökömet.
- Na ezt azért nem hiszem, Yongguk .. – mondtam. Ő egy pillanatra elmosolyodott. Próbálta álcázni a mosolyt, de nem sikerült neki. Megállt a hintázással, és az asztalomra tette a telefonját. Most már az ujját tördelte, nézegette, birizgálta. Frissen festett barna, oldalt felnyírt hajába túrt, és sóhajtott. Apró, huncut mosolyt leltem felfedezni az arcán.
- A bulikkal más a helyzet. Egyszer 16 éves az ember. Ki kell használni. – mosolygott. Én sóhajtottam picit, és oldalra dőltem az ágyamon. Ekkor halk kopogást lehetett hallani az ajtón, és Seohyun mama benyitott. Kezében egy tálca, rajta egy kancsóban narancslé, és két pohár. A tálcán még volt egy tál sütemény.
- Nem akartam megzavarni a beszélgetést, de hoztam nektek nasit. Emellett Jieun, itt az esti gyógyszered. A süti mellé vedd be, mert nagyon fontos! – anyáskodó hangon szólt rám, pillantása mögött látható volt a gyenge vigyor. Vajon mire gondolhatott..?
Mindenesetre, én bólintottam, miközben ő letette az asztalra a tálcát. Pár másodpercig nem szóltunk egymáshoz Yonggukhoz.
- Nem jössz el a legközelebbi buliba? – nézett rám. Egy pillanatra meglepődtem.
- Buli? – kérdeztem.
- Igen. A Gangnam negyedben lesz egy buli, ahova én VIP tag vagyok, vagy mi .. Most szombaton lesz. Bevihetlek magammal, ha gondolod. – mondta. Én nem tudtam, hogy mit mondjak hirtelen. Dél-Koreában a Gangnam negyed a leggazdagabb negyed, tele csúcsgazdak férfiakkal, luxusprostikkal, és sok adakozóval.
- De neked nem ciki, ha egy magamfajtával mutatkozol..? – kérdeztem nagyon halkan. Ő csak mosolygott, miközben ismét hintázni kezdett. Rám nézett, majd felállt.
- Egyél, és menj fürdeni. Ja, és holnap előbb menj iskolába mint én. Nem akarok veled mutatkozni. – mondta, hirtelen közömbös hangon, és a szokásos merev, fapofa pillantásával. Köpni-nyelni nem tudtam. Megijedtem.
Becsukta az ajtót, és hirtelen szürke lett a szoba számomra. Olyan fura érzés, hogy egyről a kettőre hirtelen egyedül leszek, és nincs a közelemben egy hús-vér ember.
Lassan felálltam, és az ablakhoz sétáltam. A kilátás elképesztően gyönyörű volt. Kitártam az ablakot, az esti szél pedig kellemes, könnyed levegőt fújt be az ablakon, a függönyöket a plafonig repítve. Mélyen belélegeztem az esti harmatot, és az ablakpárkányra támaszkodtam, aztán pedig könyökre ereszkedtem. Mélyen elgondolkodtam az esti égbolton merengve, hogy vajon mivel tudnám ezt az egészet meghálálni nekik ... Itt élhetek, kapok meleg ételt, ruhát, tető van a fejem felett, és pénzért takaríthatok .. Bangék csodálatosak.

Seohyun mama szavait megfogadtam; a sütemény mellé megettem a gyógyszert, majd elmentem lezuhanyozni. A fürdőszoba márványból készült, és patyola tiszta volt. A plafonon elhelyezkedő beépített fények megcsillogtatták a márványt, a fürdőkádat. Én, holmi halandó beléptem erre a területre … Elkápráztató.
A fürdő is fantasztikus volt. Könnyűnek éreztem magamat utána. Talán a pezsgőfürdő része miatt…
Amint lefeküdtem a puha ágyra, nem ragadt álom a szememre. Éreztem a szobában még Yongguk illatát. Azonban erőt vettem magamon, és lehunytam a szemhéjamat. Fél órás szenvedés után, mikor már félálomba merültem, nagyon halk gitározást hallottam. Hirtelen felpattant a szemem, és a digitális órára néztem. 23 óra 47 perc.
Lassan felültem az ágyon, és kicsoszogtam a sötét folyosóra. A hang után indultam, mint a vak. A folyosó végére érve, résnyire nyitva volt az ajtó, én pedig bekukucskáltam.
Az asztalnál Yongguk ült, kezében gitár, és az asztalon sok-sok kotta.  Csak az asztali lámpa volt égve hagyva, megvilágítva a fiú kíváncsi, érdeklődő arcát.

Én halkan benyitottam, ő pedig nem figyelt. Mellé sétáltam, és az asztalról elvettem egy kottát. Megijedt. Ugrott egyet, és hirtelen felnézett rám. Én két kezemben tartottam a kottát, és picit meglepett fejet vágtam. Kikapta a kezemből a lapot, és felszólt.
- Ya! Neked nem aludni kéne?! Meg mit jössz be kopogás nélkül a szobámba?! – leüvöltött, én pedig elmosolyodtam.
- Kottákat, dalszövegeket írsz. Gitározol … Vonz téged a szórakoztatóipar? – kérdeztem, és rápillantottam. Azonnal elnézett rólam.
- Ez nem szórakoztatóipar .. Ez csak egy érdeklődési kör. Semmi közöd  hozzá. – mondta makacsul, és elcsöndesült. Én arrébb söpörtem a kottákat, és felültem az asztalára. Találomra kivettem a papírdomb közepéből egy kottát, és elolvastam a hangjegyeket, majd énekelni kezdtem.
… A dal után Yongguk szeme-szája tátva maradt, én pedig pislogva meredtem rá.
- Nagyon szép hangod van .. Miért nem hallottam én eddig?! – kíváncsian emelte fel a hangját. Szeme pillantásából kicsiny érdeklődést mutatott felém.
- Mert nem érdeklődsz a magamfajta, szegény családból származó lányokhoz. – mondtam, közömbösen. Megvakarta a tarkóját, és kellemetlenül sóhajtott. Nem szólt semmit.
- Te énekelsz? – kérdeztem tőle hirtelen. Megrázta a fejét, majd lehúzta a pulcsi cipzárját.
- Nem. Rappelek. Az én hangomhoz nem illik az éneklés. – mondta.
- Ki tudja? A te hangod hasonló az alt-hoz. Tudod, vannak azok a férfiak, akik kórusban énekelnek, hárman. Egy magas, közepes és mély hangú „banda”. Simán elképzelnélek benne téged. – mosolyogtam, ő pedig legyintett. Szeme hirtelen mást fejezett ki:
Magányt. 

2. 장

Szememet résnyire kinyitottam, de amint éles, fájó fehérséget észlelt a szemem, azonnal becsuktam. Minden homályos volt előttem, fáztam, dideregtem. Halk morajlást, beszédet hallottam a környezetemben.
Óvatosan kinyitottam a szememet, és fókuszáltam. Fehér falak. Rajtam takaró. Jobb oldalt infúziótartó. Fejemet nem tudtam mozgatni, mert iszonyatosan fájt minden apró mozdulatnál. Óvatosan a bal kezemmel a telefonom után kutattam, azonban egy meleg kézhez értem. Hirtelen odapillantottam, és megállt bennem az ütő. Yongguk volt.

Yongguk merev, kemény, ám gyöngéd pillantással nézett a szemembe .. Nem mertem megmukkanni.
- Kérlek, ne mozogj. – kezdte a mondandóját. Először hallottam, hogy nekem szán egy mondatot.
- Himchan neked vágott egy labdát, te pedig elájultál, és azonnal behoztunk a kórházba. Ne aggódj, a kórházi költségeket én állom, és bármiféle ételt ehetsz, amit megkívánsz. – mondta. Ekkor felszóltam.
- Ya! Ne beszélj úgy, mintha én egy élősködő lennék! Nincs szükségem ételre!  - mondtam, és mondtam a magamét. Ekkor az ajkamra haraptam. Megdöbbentem magamon.
- Illetve … Bocsánat. Sajnálom. – mondtam halkan. Yongguk hátat fordított, az ajtó pedig kinyílt. Egy idősebb, 50-es éveiben járó házaspár nyitott be. A nő alacsony, fekete hajú, vörös rúzsú, dundi testalkatú asszony volt. A férfi magas volt, komoly és rezzenéstelen arckifejezéssel nézett engem. Megsimította Yongguk vállát az asszony. Ők voltak a szülei..?
- Jól vagy, kedveském? – kérdezte nyugodt, anyáskodó hangon az asszony, amint rám nézett. Odasétált az ágyamhoz, és megsimította az arcomat. Hihetetlen gondoskodással nézett a szemembe. Nem mertem megmukkanni.
- Seohyun! – szólt a férfi. A nagyon mély, erős és jellegzetes hangja miatt a hideg futkosott a hátamon. Ekkor ismét kinyílt az ajtó, és bejött Kang menedzser.
- Song Jieun. A hibád miatt … - mondta, azonban Yongguk anyja félbevágta a beszédet.
- Mit képzel magáról?! Mi az, hogy a kislány hibája miatt?! Hát kapjon már magához, edző úr! – üvöltötte le. Erős, magas hangja csak úgy visszhangzott a szobában. Az edző mélyen meghajolt, majd rám nézett.
- Sajnos az igazgatóúr nem engedi kifizetni a munkádat, ezért nem tudjuk kifizetni a mai napot. Az iskolába érkezett az értesítő, hogy holnap 10:00-kor ki kell költöznöd az albérletből … - mondta Kang edző. Én már csak mosolyogtam, a plafont bámulva. Elbambultam. Nem figyeltem semmire és senkire. Megszegtem a szavamat. Megígértem anyának a halála előtt, hogy nem fogom elveszni hagyni az albérletünket … Azonban körülöttem minden felgyorsult. Szemem fokozatosan könnybe lábadt, a lámpafényeket homályosan láttam. Szememet összeszorítottam. De hiába folyt szerte-szét az arcomon a könnyáradat, nem tudtam megállítani. Magától jött.
- Ya, - szólalt meg mellettem egy mély hang. Yongguk hangja volt. Észbe kaptam, és odapillantottam. Kezében egy piros alma volt, ő pedig azt hámozta, gondos figyelemmel. Csöndben bámultam őt. Kettévágta a meghámozott almát, kivájta a belét, és odaadta a kezembe az egyiket. A tányérra letette a másik felét, és az alma héját kezdte majszolni. Rám nézett.
- Kérdezni akarok valamit. – mondta. Én igyekeztem felülni, nehezen. Sikerült megtartanom magamat.
- Mit szeretnél..? – kérdeztem csendesen. Ő csöndben elmajszolta az almahéjat, majd borús tekintetével rám meredt.
- Mi történt a családoddal? Miért kell nálunk élned? – kérdezte hirtelen. Én megdöbbentem. Náluk élnem…?
- Mi..? Ezt hogy érted..? – kérdeztem reszkető ajkakkal. Az almát az ölembe raktam, és a takaróba töröltem a tenyeremet. Kivert a víz
- Elvesztetted az albérletet, és anya jó szíve miatt nálunk takaríthatsz pénzért. Addig, amíg az albérletet vissza nem tudod fizetni. Nálunk alszol, eszel, pihensz, tanulsz… - tájékoztatott a tényekről. Én döbbenten figyeltem minden szavát. Értelmeztem. Elbambultam, de mire észbe kaptam, ő előttem csettintgetett.
- Erre tényleg nincs szükség, sunbae… - mondtam halkan. Ő kicsit meglepődött arcot vágott, de sóhajtott.
- Mindegy … Mesélj a családodról. Miért élsz egyedül, 16 évesen? – kérdezte, miközben felvágta szeletekre az almámat.
- Idén lesz 1 éve, hogy anya daganatban elhunyt .. Apa megtántorodott, és elmenekült a betegség és gondoskodás tudata előtt. Eladtam minden játékomat, minden cuccomat, hogy legyen pénz kemoterápiára. De mindhiába .. Anya a születésnapomkor halt meg. Utolsó szava hozzám az volt, hogy vigyázzak magamra, és hogy az albérletben éljen a családom .. Viszont apa nem fizetett nekem gyerektartást az elmúlt 1 év alatt, és hát .. Itt tartok. Utcaseprő lettem. – mosolyogtam, magam elé bambulva. Yongguk jó volt a néma hallgatóságnál. Maga volt a hallgató, és maga volt a szerző.

Átaludtam az egész estét, és másnap reggel Yongguk édesanyja, Seohyun köszöntött. Megtiltotta, hogy ahjummanak hívjam. Számomra ő kizárólag Seohyun, vagy Seo-mama. Segített felöltözni, és összepakolni a cuccaimat.
Mikor a kórház elé értünk, berakták a kocsiba a táskámat, és hazaindultak. Yongguknak velem kellett jönnie az albérletbe összeszedni a cuccaimat. Gyalogtúrával oda is értünk.
Kinyitottam az ajtót, és besétáltunk. Yonggukra pillantottam.
- Csodálatos. – mondta, és elismerő arccal fürkészte végig az előszobát. Egyedül hagytam őt, és felmentem az emeletre. Lehoztam két bőröndöt, és összepakoltam a ruháimat. Egy kis bőröndbe belefért az összes ruhám. Másfél bőrönd maradt még egyéb tárgyakra, ékszerekre, emlékekre. Szörnyű volt becsomagolva látni minden emléket … Az életemet.
Yongguk felvette az egyik bőröndöt, és a bejárati ajtót lakatra zárták. Szörnyen éreztem magamat, de Yongguk megpaskolta a hátamat. Az albérlet elé parkolt Seohyun az autóval, és beültünk hátulra.. A kocsi kényelmes volt. Senki nem szólt semmit .. Csak csöndben mentünk. Én az ablaknak döntöttem a fejemet, és néztem, ahogy elúszik a környezet. Mintha nem is menne az autó, hanem a kocsi előtt egy filmvásznon menne minden. Milyen vicces gyermeki érzés.
Röpke fél óra alatt megérkeztünk a „Band Lakra”. A kisebb kúria egyszerűen meseszép volt. Hófehér külső, hatalmas ablakok, oroszlánszobrok, és márkás autók. Felvezettek a lépcsőn. A lépcső mellett számtalan virág volt látható. Megcsapták az orromat az illatok, szinte beleszédültem. A lakásba nyitottunk. Az előtér hatalmas volt. Sötét, tükröződő faparkettán kopogott a cipőm. Az ajtóval szembe boltíven keresztül lehetett átmenni a konyhába, ennek két oldalán íves lépcsők vezettek az emeletre. Seohyun megfogta a kezemet, és felhúzott az emeletre. Benyitott egy fehér ajtón, és egy világos, lányos szobába intett engem. A szoba elképesztő volt. Rácsos, díszes, puha ágy. Hatalmas ablak. Íróasztal. Gardrób, tele ruhákkal.
- Kérlek, ne értsd félre .. Azt hittük anno, hogy Yongguk fiam lány lesz, de fiút is gondoltunk .. Ezért két szobát csináltunk. – kuncogott öreges ráncaival. Én picit elmosolyodtam, és az ágyra ültem.
- Hagylak, rendezkedj csak be. – mondta mosolyogva, és halkan becsukta az ajtót. Én eldőltem az ágyon, és a plafont néztem.

Azonban egy váratlan látogatóm jött. Yongguk lépett be, és az asztalra helyezett két törülközőt, és egy szatyrot.
- Anya azt mondta, hogy ezt vedd fel este. – mondta. Én nem válaszoltam, csak a plafont néztem. Ő megállt. Engem nézett. Éreztem szúró pillantását.
- Beszélgessünk. – szólt.


Beszélgettünk .. Beszélgettünk, és beszélgettünk. Ő többet mosolygott rám, többet kuncogott. Azonban én kevésbé éreztem jól magamat a társaságában. Egy olyan fiú társaságában, aki az iskola legnépszerűbb fiúja. Udvarias, merev. Elegáns, laza. Komoly, mosolygós.
Mikor nevetett, a gyomrom görcsbe rándult ..
.. Szerelmes lennék? 

1. 장

Mondok Neked egy mesét, rendben?
Egy mesét, ami egy csöndes, 16 éves lányról szól, akinek a múltja nem irigyelhető. Egy mesét, amiben a lány sok szenvedés után is egyenesen áll, és bátran kiállt. Egy mesét, amiben a lányt angyali hanggal áldotta meg a sors. Egy mesét, amiben a lányt rengetegen támadják hátba, még is képes bízni az emberekben. Egy mesét, amiben a lány torkaszakadtából ordítja a világnak; Szeretlek ...

. . .

Esős márciusi napra ébredt Szöul.
   A gomolygó, szürke felhők rétege között próbált szabad utat törni magának a harmatgyenge, reggeli napfény. Sajnos ezt a csodálatos varázst megtörte a felhők erőssége, és nem lubickolhattunk a reggel áradatában.

Kimásztam az ágyamból, és a bolyhos, szőrös mamuszomba bújtattam a lábaimat. Vártam egy kicsit hogy megszokjam a röpke 5 és fél órás alvás után az ébrenlétet, majd erőt vettem magamon, és lecsoszogtam a falépcsőkön. Mivel egyedül élek az albérletemben, rend és tisztaság várt. Már annyira monoton és hétköznapi, hogy minden ugyanott van, ahol hagytam .. Magányos lennék? Talán.
A szokásos reggeli fekete kávémmal kezdtem. Ahogy leültem a fehér faszékre, semmi se derített jobb kedvre. Ugyan mitől lehetne jobb kedvem? Amióta anya meghalt, azóta nagyon nehéz. Nem tudom fizetni az albérletet, alig van itthon étel, a ruháim 3-4 évesek. Nem tudom fizetni a középiskolát, és iskola után rögtön megyek dolgozni az iskola sportpályájához. Sajnos csak ott tudtak nekem részmunkaidős állást adni; gereblyézés … Megalázó.
   A kávézás után elmosogattam, és felsiettem. Felöltöztem egy fekete csőnadrágba, egy bő fehér féloldalas pólóba, és egy fekete dzsekibe. Felkötöttem a hajamat kontyba, és a tornacsukát felkapva siettem a középsuliba.
A suli Szöul szívében van, ezért a tömegközlekedés maga a pokol. Földalatti, vonat, busz, vagy más .. Heringek vagyunk, mindenki egymásnak dől, levegő alig van. Szörnyű. Rengetegen lelték már halálukat, hogy ennyire túlzsúfolt a tömegközlekedés.

Az iskola, ahova járok rendezett, tiszta, erkölcsös és nagyon precíz. A felépítése fantasztikus, modern. Nagyon jól tanulnak a diákok, és sportban is kitűnnek. Mondhatjuk, hogy elit iskola. Ezért is ilyen drága.. Állami támogatás? Nincsen. Csak azok kapnak állami támogatást, akik gazdagok, és nyalják az igazgató seggét, szépen szólva.
Itt bizony nem kötelező az iskolai viselet; a tanuló öltözködése kevésbé fontos, mint a teljesítménye. Bár, azért megszabják, hogy nem szabad miniszoknyát felvenni, vagy esetleg többet mutató ruhát .. Minősítik az iskola színvonalát. És ezzel egyet is értek. Az órák nagyon hamar elteltek. Ebédszünetkor mindenki az ebédlő asztalainál ült, és mivel nekem nem jutott hely, leültem az ebédlőbe vezető lépcsőre.

 

  Magam mellé tettem az oldaltáskámat, és ölembe vettem a fémtálcát. Kimchi, rizs, és grillezett hús volt az ebéd. Szokásomhoz híven csöndben meghúztam magamat, és azon gondolkoztam, hogy rossz időben is a pálya füvét kell lenyírnom, szedegetni a labdákat, és e hasonló dolgok .. De valaki lelépett mellém. A táskám az útjában állt.

- Elnézést. – mondtam hevesen, és azonnal a lábam elé húztam a táskát. Mindenki rám nézett. Tudtam, hogy ki állt mellettem. Az iskola leghíresebb kosarazója, és az iskola legjobb hangú fiúja.
- Nem gond. – mondta unottan egy mély, rekedtes, dörmögő hang. Lassan felpillantottam rá. Fekete tornacipője volt, kék, bő farmernadrágos viselt, amiről lógott a szegecses lánc. Farmerdzseki volt rajta, fehér póló, deszkás sapka.
Nyeltem egy hangosat, hirtelen elcsöndesült az étkező.
- Yongguk! – szólt hangosan egy fiú, és integetett a sarokban lévő asztaltól. Öten ültek egy asztalnál, és volt egy szabad szék.
Yongguk felpillantott, és elmosolyodott. Hátára dobta a sporttáskáját, és végigiszkolt az asztalok között. Amint leült a fiúkhoz, három lány odaült melléjük, én pedig ott ültem egyedül, a hideg lépcsőkön. Egy pillanatra elment az étvágyam, szótlanul néztem a gőzölgő ebédet. Olyan magányosnak, és olyan porszemnek éreztem magamat. Csak ennyit szólt hozzám …
Azonban leült mellém valaki. Egy lány. Vigyorgott rám, ínye erősen látszódott.
- Hozzád szólt, látod? Ez már egy előny, Jieun! Pedig ő nem szokott lányokkal beszélgetni. – vigyorgott rám az ismerős arc. Hyosung volt az.
Én válaszul csak sóhajtottam.
- Kell a kajám? – kérdeztem. Se szó, se beszéd, elvette a tálcát, és fél perc alatt befalta az összes ételt.
- Mit csinálsz ma? – kérdezte, miközben gondosan törölgette szalvétával a szája szélét, hogy ne kenődjön el a rózsaszín szájfénye. Nos, egy részben engem is lehetett irigyelni. Hyosung, az iskola legsportosabb és leghíresebb lánya volt a legjobb barátnőm.
- Megyek suli után a pályára füvet nyírni, és labdát szedni.. Ki kell fizetnem az albérletet. – mondtam halkan. A fiúk szemében csak „Labdaszedő lány” vagyok, Hyosung viszont többnek tart.
- De mondtam, hogy adok pénzt.. – erősködött Hyosung.
- Hyosung... Tudod, hogy utálom, ha másra kell szorulnom. Inkább megkeresem ezt a pénzt magamtól, de ne adj nekem semmit. Már csak 97600 wont kell ma megkeresnem, és ki van fizetve a fél éves albérlet. – mondtam halkan.
- Jieun .. Te normális vagy? 97600 won? Te nem vagy eszednél .. Egy nap alatt ezt lehetetlen megkeresni. Apa se keres ennyit, pedig ő rengeteget dolgozik! – háborodott fel Hyosung. Felállt, lesétált a lépcsőről, és elém állt. Leguggolt.
- De nem lesz gond, Hyosung. Csütörtök van, és ma csak 6 órám lesz. Délután 2-re kiérek a pályára, és este 10-ig dolgozok. Meg lesz ez a pénz, bízz bennem. – mondtam mosolyogva. Azonban ő megfogta a jobb kezemet, és rátette a jobb kezét a térdemre.
- Már megint fogytál. – tért át másik témára.
- Nem igaz …
- Mennyit eszel egy nap? – kérdezte.
- Általában a suliban eszek. – válaszoltam. Ő sóhajtott egyet, és hevesen kutatni kezdett a táskájában. Kihúzott egy tábla csokit, és a kezembe nyomta, majd felvette a táskát és elviharzott. Dühöngött, mérges volt. Hosszan pillantottam utána, majd sóhajtottam egyet .. Nehéz eset. Magam mellé raktam a csokit, felálltam, és felmentem az emeletre. Az utolsó egy órán csak a gyomrom korgását lehetett hallani, ezért összekuporodtam a padon, és a hasamat ütögettem. Másfél napja nem ettem rendesen. Azt hiszem, kezd kikapcsolni az éhségérzetem. Víz, és más semmi.
Miután kicsöngettek, kiléptem az iskolából, és a sportpályához siettem. Az út hosszú volt. Másfél órás gyaloglás úgy, hogy semmit sem ettem .. Borzalmas. Időközben megálltam, mert szédültem. Talán leesett a vércukrom… Fogalmam sincs.
Miután a pályához értem, Kang edző fogadott.
- Hol voltál eddig? Nincs lenyírva a fű, és meg kell törölgetni a labdákat! – leüvöltött. Tőle zengett a folyosó. Ismét a piros széldzsekiben feszített, nyakában síp.
- Sajnálom, Kang edző.. Nem fog többé előfordulni. – nem mondhattam azt, hogy szédülök, mert akkor hazaküld, és nem lesz fizetés.
- Mereven ajánlom …  - mondta egyhangúan, és belökött a lányöltözőbe. Letettem az oldaltáskámat, és felvettem egy kantáros nadrágot a pólómra. A szertárban kerestem rongyot és tisztítószert, majd kimentem a lelátóba. Két zsák focilabdát tisztítottam meg, lesöpörtem a lépcsőket és a lelátó padjait, a füvet pedig lenyírtam. Ezzel három óra alatt végeztem.
Hangos beszélgetésre lettem figyelmes, miközben a gyepet söprögettem. Kosárpalánkot hoztak az edzők a gyepre, és kiemeltek a fűből egy vasdarabot. A földbe volt építve a kosárpalánk állványa, azt szerelték fel.
- Jöhettek srácok! – szólt Kang edző, és sípolt. A mai napon az iskola kosarazói jöttek piros-kék mezben a pályára gyakorolni a jó idő miatt. Azonban ott volt Yongguk is, én pedig lesütöttem a szememet. Nem tudja, hogy én itt egy söpredék vagyok..

Elkezdődött az edzés. Némelyik fiúnak olyan arckifejezése volt a labda után rohanva, hogy látszott rajtuk; Ez az életük.
Mintha az életük után futottak volna. Azonban sokszor megakadt a szemem Yonggukon. Karizmatikus játékos, egyszerű, gyors, és nyugodt. Soha nem rontotta el a kosárba dobást.
- Jieun! – szólt Kang edző. A fiúk leültek a gyepre, és vizet ittak. Yongguk felkapta a pillantását, nekem pedig kötelességem volt Kang edzőhöz menni. Lehajtottam fejemet, és nem mertem Yonggukra nézni.
- Szedd össze a kosárlabdákat, és tisztítsd meg! Csillogjon. Tűnés! – szólt hangosan, én pedig bólintottam. Összesen 5 kosárlabdát kellett összeszednem, mind az 5 más-más helyen volt. Én húztam magammal a zsákot, és 4-et összeszedtem.


- Hé, labdaszedő! – szólt egy srác. Hátrafordultam, ám rögtön homlokon talált egy kosárlabda. Hirtelen megtántorodtam, szemem összeszűkült, és homályos lett minden. Felpillantottam az égre. Minden egybefolyt, és már csak egy hangos „Jieun!”-t hallottam…