Másfél hónap telt el azóta, hogy a Bang családhoz költöztem.
Yonggukkal ejtettük a múltkori témát, a családja a bizalmába fogadott.
Azonban ismét, ugyanúgy felmerült a zeneipar témája kettőnk között.
Yongguk idegesen ült, még is magány, és csalódottság sugárzott az arcáról. Nem nézett rám. Lábát keresztbevetette a saját lábán, és idegesen járatta. Én nyugodtan ültem az asztalán, és olvasgattam a hangjegyeket. Néha lopva rápillantottam. Annyira sugallta a környezetében, hogy egy olyan pontot értünk el az érdeklődési körében, ami hatalmas csalódást okozott neki .. Ezért leszálltam az asztalról, és gondosan visszatettem a helyére a kottalapot.
- Békén hagylak. Látom, hogy zaklatott lettél. – fejeztem ki meglátásomat. Ő felpillantott rám, jobb szemöldökét megemelve.
- Te vagy az egyetlen, akivel ezt meg tudnám beszélni … - mondta halkan, szinte suttogva. Én csöndbe maradtam, megállt bennem a vér. A bizalma első sugallata?
Visszaültem az asztalra, és megtámaszkodtam a két kezemen. Vártam, hogy belekezdjen a mondandójába, de úgy látszik, hogy nekem kell beszédre bírnom.
- Mióta érdekel téged a zene? – kérdeztem. Ő leemelte a lábát a térdéről, és mélyet sóhajtott. Ismételten hintázni kezdett.
- Már kiskorom óta érdekelt a zene… Előbb tanultam meg táncolni, mint járni. Furcsa, nem? Dalolászni is tudtam, pedig egy árva kukkot se tudtam kiejteni a számon. Nem tudtam szavakat formálni. Az ereimbe van, érzem … 5.-es koromban kaptam meg ezt a gitárt, és azóta tudok gitározni. Néha, mikor este nem tudok aludni, akkor egy kis füzetbe írom ki az agyamból hirtelen kipattant ötleteimet, így nem vész kárba. Bármikor rám tör az ihlet. Ezeket a kottákat 2 éve gyűjtöm. – mondta halkan, majd felállt. Én érdeklődve néztem őt, de ismét megakadt.
- Miért vágtál ilyen fancsali képet, mikor felhoztam a szórakoztatóipart..? – kérdeztem ismét, de most halkabban. Háttal állt nekem, kezét a tarkójára tette. Nem szólt, nem lélegzett. Azonban észrevettem, hogy az alkarján kidülledtek az erek. Ideges lett, én pedig fuldokoltam a levegőben lévő feszültségtől.
- Mikor apáéknak elénekeltem az első dalomat, gitározás mellett, anyának nagyon tetszett.. Támogatott, mondván: „Kicsi fiam, Édesanyád mindig melletted lesz. Ez igazi tehetség vagy, kérlek ne hagyd ezt elkanászodni!” … Viszont apa erőteljesen az asztalra csapott, és üvölteni kezdett. Azt mondta, hogy nem szégyeníthetem meg a család nevét ezzel, és hogy nekem kötelességem lesz átvenni az igazgatóság helyét, ha ő megöregszik. Abban a pillanatban törte össze minden álmomat. – mondta, mindent halkan, mindezt gyorsan. Ez már több mint 7 éve volt … Yongguk bátran beszélt erről, de mintha megingott volna. Talán az a baj, hogy egy lánynak mesélte el? Félti megcsúfítani a büszkeségét?
Én az ágya melletti ablakhoz sétáltam, és kinyitottam az ablakot.
- Tudom mit érzel … -mondtam halkan. Viszont ekkor hirtelen rántást éreztem a karomon. Yongguk erősen szembefordított magával, és mind a két karomat megragadta. Szorította, teljes erőből megrángatott.
- Mit tudsz te?! Mit?! Szerinted milyen érzés az, hogy gyermekkorodban összetörik az álmaidat?! Méghozzá a saját apád, akire felnézel?! Jieun, mondd meg, hogy milyen érzés! – szó szerint üvöltött az arcomba. Nyakán kidülledtek az erek, pupillája összeszűkült. A fülem zengett mély, de hangos hangjától, és sajgott a karom. Megszeppent arcot vágtam.
- Idejössz, és befészkeled magadat a szüleim bizalmába! Rád jobban figyelnek, mint rám! Szerinted ez milyen érzést kelt bennem?! Anyám többet törődött veled az elmúlt 12 órában, mint velem 17 év alatt! – üvöltött, és még mindig rángatott. Majd erőteljesen ellökött, én pedig az ágyára estem. Megfordult, és belevert a szekrénybe. Egyszer, kétszer, háromszor. Idegesen forgott, fejét fogta. Míg én magamhoz kaptam, felálltam, és kiiszkoltam a szobájából. Az ordibálástól felébredt szüleit majdnem fellöktem, úgy futottam a szobámba. Miután magamra zártam az ajtót, már csak a hangos veszekedést hallottam.
Lassan az ajtónak dőltem háttal, és a mellkasomhoz kaptam. A szívem a torkomban dobogott, szinte hallottam a jajveszékelős kiáltását. Reszkettem, a lábaim nem voltak képesek elbírni a súlyomat, így összeroskadtam. Szemembe könnyek szöktek, és hisztériás, pánikrohamos sírógörcsöt kaptam. Két tenyeremmel befogtam a számat, hogy ne adjak ki hangot. Karjaim sajogtak.
Azonban ismét, ugyanúgy felmerült a zeneipar témája kettőnk között.
Yongguk idegesen ült, még is magány, és csalódottság sugárzott az arcáról. Nem nézett rám. Lábát keresztbevetette a saját lábán, és idegesen járatta. Én nyugodtan ültem az asztalán, és olvasgattam a hangjegyeket. Néha lopva rápillantottam. Annyira sugallta a környezetében, hogy egy olyan pontot értünk el az érdeklődési körében, ami hatalmas csalódást okozott neki .. Ezért leszálltam az asztalról, és gondosan visszatettem a helyére a kottalapot.
- Békén hagylak. Látom, hogy zaklatott lettél. – fejeztem ki meglátásomat. Ő felpillantott rám, jobb szemöldökét megemelve.
- Te vagy az egyetlen, akivel ezt meg tudnám beszélni … - mondta halkan, szinte suttogva. Én csöndbe maradtam, megállt bennem a vér. A bizalma első sugallata?
Visszaültem az asztalra, és megtámaszkodtam a két kezemen. Vártam, hogy belekezdjen a mondandójába, de úgy látszik, hogy nekem kell beszédre bírnom.
- Mióta érdekel téged a zene? – kérdeztem. Ő leemelte a lábát a térdéről, és mélyet sóhajtott. Ismételten hintázni kezdett.
- Már kiskorom óta érdekelt a zene… Előbb tanultam meg táncolni, mint járni. Furcsa, nem? Dalolászni is tudtam, pedig egy árva kukkot se tudtam kiejteni a számon. Nem tudtam szavakat formálni. Az ereimbe van, érzem … 5.-es koromban kaptam meg ezt a gitárt, és azóta tudok gitározni. Néha, mikor este nem tudok aludni, akkor egy kis füzetbe írom ki az agyamból hirtelen kipattant ötleteimet, így nem vész kárba. Bármikor rám tör az ihlet. Ezeket a kottákat 2 éve gyűjtöm. – mondta halkan, majd felállt. Én érdeklődve néztem őt, de ismét megakadt.
- Miért vágtál ilyen fancsali képet, mikor felhoztam a szórakoztatóipart..? – kérdeztem ismét, de most halkabban. Háttal állt nekem, kezét a tarkójára tette. Nem szólt, nem lélegzett. Azonban észrevettem, hogy az alkarján kidülledtek az erek. Ideges lett, én pedig fuldokoltam a levegőben lévő feszültségtől.
- Mikor apáéknak elénekeltem az első dalomat, gitározás mellett, anyának nagyon tetszett.. Támogatott, mondván: „Kicsi fiam, Édesanyád mindig melletted lesz. Ez igazi tehetség vagy, kérlek ne hagyd ezt elkanászodni!” … Viszont apa erőteljesen az asztalra csapott, és üvölteni kezdett. Azt mondta, hogy nem szégyeníthetem meg a család nevét ezzel, és hogy nekem kötelességem lesz átvenni az igazgatóság helyét, ha ő megöregszik. Abban a pillanatban törte össze minden álmomat. – mondta, mindent halkan, mindezt gyorsan. Ez már több mint 7 éve volt … Yongguk bátran beszélt erről, de mintha megingott volna. Talán az a baj, hogy egy lánynak mesélte el? Félti megcsúfítani a büszkeségét?
Én az ágya melletti ablakhoz sétáltam, és kinyitottam az ablakot.
- Tudom mit érzel … -mondtam halkan. Viszont ekkor hirtelen rántást éreztem a karomon. Yongguk erősen szembefordított magával, és mind a két karomat megragadta. Szorította, teljes erőből megrángatott.
- Mit tudsz te?! Mit?! Szerinted milyen érzés az, hogy gyermekkorodban összetörik az álmaidat?! Méghozzá a saját apád, akire felnézel?! Jieun, mondd meg, hogy milyen érzés! – szó szerint üvöltött az arcomba. Nyakán kidülledtek az erek, pupillája összeszűkült. A fülem zengett mély, de hangos hangjától, és sajgott a karom. Megszeppent arcot vágtam.
- Idejössz, és befészkeled magadat a szüleim bizalmába! Rád jobban figyelnek, mint rám! Szerinted ez milyen érzést kelt bennem?! Anyám többet törődött veled az elmúlt 12 órában, mint velem 17 év alatt! – üvöltött, és még mindig rángatott. Majd erőteljesen ellökött, én pedig az ágyára estem. Megfordult, és belevert a szekrénybe. Egyszer, kétszer, háromszor. Idegesen forgott, fejét fogta. Míg én magamhoz kaptam, felálltam, és kiiszkoltam a szobájából. Az ordibálástól felébredt szüleit majdnem fellöktem, úgy futottam a szobámba. Miután magamra zártam az ajtót, már csak a hangos veszekedést hallottam.
Lassan az ajtónak dőltem háttal, és a mellkasomhoz kaptam. A szívem a torkomban dobogott, szinte hallottam a jajveszékelős kiáltását. Reszkettem, a lábaim nem voltak képesek elbírni a súlyomat, így összeroskadtam. Szemembe könnyek szöktek, és hisztériás, pánikrohamos sírógörcsöt kaptam. Két tenyeremmel befogtam a számat, hogy ne adjak ki hangot. Karjaim sajogtak.
- Jieun drágám, kérlek nyisd ki az ajtót! – Seohyun mama szólongatott engem kétségbeesetten. Nem tudtam felállni, nem tudtam megmukkanni, nem kaptam magamhoz. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy próbáljak megnyugodni.
A kopogás hamar megszűnt, mindenki elment aludni, és míg nekem sikerült megnyugodnom halkan elfordítottam a kulcsot. Elővettem a sporttáskámat, és belepakoltam a cuccomat. Gondosan bevetettem az ágyamat, és kinyitottam az ablakot. Sikerült megszöknöm.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése