2. 장

Szememet résnyire kinyitottam, de amint éles, fájó fehérséget észlelt a szemem, azonnal becsuktam. Minden homályos volt előttem, fáztam, dideregtem. Halk morajlást, beszédet hallottam a környezetemben.
Óvatosan kinyitottam a szememet, és fókuszáltam. Fehér falak. Rajtam takaró. Jobb oldalt infúziótartó. Fejemet nem tudtam mozgatni, mert iszonyatosan fájt minden apró mozdulatnál. Óvatosan a bal kezemmel a telefonom után kutattam, azonban egy meleg kézhez értem. Hirtelen odapillantottam, és megállt bennem az ütő. Yongguk volt.

Yongguk merev, kemény, ám gyöngéd pillantással nézett a szemembe .. Nem mertem megmukkanni.
- Kérlek, ne mozogj. – kezdte a mondandóját. Először hallottam, hogy nekem szán egy mondatot.
- Himchan neked vágott egy labdát, te pedig elájultál, és azonnal behoztunk a kórházba. Ne aggódj, a kórházi költségeket én állom, és bármiféle ételt ehetsz, amit megkívánsz. – mondta. Ekkor felszóltam.
- Ya! Ne beszélj úgy, mintha én egy élősködő lennék! Nincs szükségem ételre!  - mondtam, és mondtam a magamét. Ekkor az ajkamra haraptam. Megdöbbentem magamon.
- Illetve … Bocsánat. Sajnálom. – mondtam halkan. Yongguk hátat fordított, az ajtó pedig kinyílt. Egy idősebb, 50-es éveiben járó házaspár nyitott be. A nő alacsony, fekete hajú, vörös rúzsú, dundi testalkatú asszony volt. A férfi magas volt, komoly és rezzenéstelen arckifejezéssel nézett engem. Megsimította Yongguk vállát az asszony. Ők voltak a szülei..?
- Jól vagy, kedveském? – kérdezte nyugodt, anyáskodó hangon az asszony, amint rám nézett. Odasétált az ágyamhoz, és megsimította az arcomat. Hihetetlen gondoskodással nézett a szemembe. Nem mertem megmukkanni.
- Seohyun! – szólt a férfi. A nagyon mély, erős és jellegzetes hangja miatt a hideg futkosott a hátamon. Ekkor ismét kinyílt az ajtó, és bejött Kang menedzser.
- Song Jieun. A hibád miatt … - mondta, azonban Yongguk anyja félbevágta a beszédet.
- Mit képzel magáról?! Mi az, hogy a kislány hibája miatt?! Hát kapjon már magához, edző úr! – üvöltötte le. Erős, magas hangja csak úgy visszhangzott a szobában. Az edző mélyen meghajolt, majd rám nézett.
- Sajnos az igazgatóúr nem engedi kifizetni a munkádat, ezért nem tudjuk kifizetni a mai napot. Az iskolába érkezett az értesítő, hogy holnap 10:00-kor ki kell költöznöd az albérletből … - mondta Kang edző. Én már csak mosolyogtam, a plafont bámulva. Elbambultam. Nem figyeltem semmire és senkire. Megszegtem a szavamat. Megígértem anyának a halála előtt, hogy nem fogom elveszni hagyni az albérletünket … Azonban körülöttem minden felgyorsult. Szemem fokozatosan könnybe lábadt, a lámpafényeket homályosan láttam. Szememet összeszorítottam. De hiába folyt szerte-szét az arcomon a könnyáradat, nem tudtam megállítani. Magától jött.
- Ya, - szólalt meg mellettem egy mély hang. Yongguk hangja volt. Észbe kaptam, és odapillantottam. Kezében egy piros alma volt, ő pedig azt hámozta, gondos figyelemmel. Csöndben bámultam őt. Kettévágta a meghámozott almát, kivájta a belét, és odaadta a kezembe az egyiket. A tányérra letette a másik felét, és az alma héját kezdte majszolni. Rám nézett.
- Kérdezni akarok valamit. – mondta. Én igyekeztem felülni, nehezen. Sikerült megtartanom magamat.
- Mit szeretnél..? – kérdeztem csendesen. Ő csöndben elmajszolta az almahéjat, majd borús tekintetével rám meredt.
- Mi történt a családoddal? Miért kell nálunk élned? – kérdezte hirtelen. Én megdöbbentem. Náluk élnem…?
- Mi..? Ezt hogy érted..? – kérdeztem reszkető ajkakkal. Az almát az ölembe raktam, és a takaróba töröltem a tenyeremet. Kivert a víz
- Elvesztetted az albérletet, és anya jó szíve miatt nálunk takaríthatsz pénzért. Addig, amíg az albérletet vissza nem tudod fizetni. Nálunk alszol, eszel, pihensz, tanulsz… - tájékoztatott a tényekről. Én döbbenten figyeltem minden szavát. Értelmeztem. Elbambultam, de mire észbe kaptam, ő előttem csettintgetett.
- Erre tényleg nincs szükség, sunbae… - mondtam halkan. Ő kicsit meglepődött arcot vágott, de sóhajtott.
- Mindegy … Mesélj a családodról. Miért élsz egyedül, 16 évesen? – kérdezte, miközben felvágta szeletekre az almámat.
- Idén lesz 1 éve, hogy anya daganatban elhunyt .. Apa megtántorodott, és elmenekült a betegség és gondoskodás tudata előtt. Eladtam minden játékomat, minden cuccomat, hogy legyen pénz kemoterápiára. De mindhiába .. Anya a születésnapomkor halt meg. Utolsó szava hozzám az volt, hogy vigyázzak magamra, és hogy az albérletben éljen a családom .. Viszont apa nem fizetett nekem gyerektartást az elmúlt 1 év alatt, és hát .. Itt tartok. Utcaseprő lettem. – mosolyogtam, magam elé bambulva. Yongguk jó volt a néma hallgatóságnál. Maga volt a hallgató, és maga volt a szerző.

Átaludtam az egész estét, és másnap reggel Yongguk édesanyja, Seohyun köszöntött. Megtiltotta, hogy ahjummanak hívjam. Számomra ő kizárólag Seohyun, vagy Seo-mama. Segített felöltözni, és összepakolni a cuccaimat.
Mikor a kórház elé értünk, berakták a kocsiba a táskámat, és hazaindultak. Yongguknak velem kellett jönnie az albérletbe összeszedni a cuccaimat. Gyalogtúrával oda is értünk.
Kinyitottam az ajtót, és besétáltunk. Yonggukra pillantottam.
- Csodálatos. – mondta, és elismerő arccal fürkészte végig az előszobát. Egyedül hagytam őt, és felmentem az emeletre. Lehoztam két bőröndöt, és összepakoltam a ruháimat. Egy kis bőröndbe belefért az összes ruhám. Másfél bőrönd maradt még egyéb tárgyakra, ékszerekre, emlékekre. Szörnyű volt becsomagolva látni minden emléket … Az életemet.
Yongguk felvette az egyik bőröndöt, és a bejárati ajtót lakatra zárták. Szörnyen éreztem magamat, de Yongguk megpaskolta a hátamat. Az albérlet elé parkolt Seohyun az autóval, és beültünk hátulra.. A kocsi kényelmes volt. Senki nem szólt semmit .. Csak csöndben mentünk. Én az ablaknak döntöttem a fejemet, és néztem, ahogy elúszik a környezet. Mintha nem is menne az autó, hanem a kocsi előtt egy filmvásznon menne minden. Milyen vicces gyermeki érzés.
Röpke fél óra alatt megérkeztünk a „Band Lakra”. A kisebb kúria egyszerűen meseszép volt. Hófehér külső, hatalmas ablakok, oroszlánszobrok, és márkás autók. Felvezettek a lépcsőn. A lépcső mellett számtalan virág volt látható. Megcsapták az orromat az illatok, szinte beleszédültem. A lakásba nyitottunk. Az előtér hatalmas volt. Sötét, tükröződő faparkettán kopogott a cipőm. Az ajtóval szembe boltíven keresztül lehetett átmenni a konyhába, ennek két oldalán íves lépcsők vezettek az emeletre. Seohyun megfogta a kezemet, és felhúzott az emeletre. Benyitott egy fehér ajtón, és egy világos, lányos szobába intett engem. A szoba elképesztő volt. Rácsos, díszes, puha ágy. Hatalmas ablak. Íróasztal. Gardrób, tele ruhákkal.
- Kérlek, ne értsd félre .. Azt hittük anno, hogy Yongguk fiam lány lesz, de fiút is gondoltunk .. Ezért két szobát csináltunk. – kuncogott öreges ráncaival. Én picit elmosolyodtam, és az ágyra ültem.
- Hagylak, rendezkedj csak be. – mondta mosolyogva, és halkan becsukta az ajtót. Én eldőltem az ágyon, és a plafont néztem.

Azonban egy váratlan látogatóm jött. Yongguk lépett be, és az asztalra helyezett két törülközőt, és egy szatyrot.
- Anya azt mondta, hogy ezt vedd fel este. – mondta. Én nem válaszoltam, csak a plafont néztem. Ő megállt. Engem nézett. Éreztem szúró pillantását.
- Beszélgessünk. – szólt.


Beszélgettünk .. Beszélgettünk, és beszélgettünk. Ő többet mosolygott rám, többet kuncogott. Azonban én kevésbé éreztem jól magamat a társaságában. Egy olyan fiú társaságában, aki az iskola legnépszerűbb fiúja. Udvarias, merev. Elegáns, laza. Komoly, mosolygós.
Mikor nevetett, a gyomrom görcsbe rándult ..
.. Szerelmes lennék?