10. 장 - VÉGE

Ott álltam a folyosó közepén, tehetetlenül. Hisztérikusan ledobtam a táskámat magam elé, azonban nem tudtam tovább hisztizni.
Daehyun a karjánál fogva rángatta elém Hyosungot, Yongguk pedig jött utánuk.
- Úristen Jieun, sajnálom! Én nem így akartam! – hadart Hyosung, könyörgő hangon. Daehyun elengedte Hyosung karját, Yongguk meg megállt Daehyun mellett.
- Nem sül le a pofádról a bőr..? – kérdezte Daehyun Hyosungot, de ekkor Yongguk üvöltött rá.
- Mit pofázol neki? Pont te?! – üvöltött Yongguk. Elborult az agya. Én ott álltam csöndben, és nem szóltam semmit. A diákok ismét körbeálltak minket, a feszültséget vágni lehetett volna.
- Eljátszottad a bizalmamat, Daehyun! Pont te! Aki egykor a legjobb barátom volt! Először learatnád előlem a babérokat a kosárlabdában, aztán Jieunnal fekszel össze, és tegnap meglátlak titeket a nőgyógyásznál?! Ha?! Ezt hogy képzeled?! Tisztában voltál vele, hogy iszonyatosan szeretem őt, de te meg megdugod, és gyereketek lesz?! – üvöltött Yongguk. A nyakán kipattantak az erek, erősen hadonászott, miközben üvöltött. Pupillái összeszűkültek, és kis híján nekiment Daehyunnak.
Elkerekedett a szemem, köpni-nyelni nem bírtam. Terhes Daehyuntól? Yongguk szeret engem?
- Én? Daehyuntól terhes..? – kérdeztem halkan, azonban senki se figyelt rám. Én hogy mernék megszólalni? Micsoda idióta feltételezés ez…

- Te normális vagy, ember?! Ha annyira szeretnéd, nem szorongattad volna meg kék-zöldre a vállát! Ha annyira szeretnéd, nem hagytad volna, hogy Kang edző megerőszakolja! – üvöltött vissza Daehyun. Ekkor elszakadt a fonál. Mindenki rám pillantott, én pedig elsüllyedtem szégyenemben. Elcsöndesült minden. A sutyorgások, összesúgások … 

Azonban a hirtelen csöndben Yongguk nekiment Daehyunnak. Minden olyan gyorsan történt … Daehyunt felnyomta a falra, és ököllel belevert az arcába. Daehyun megtántorodott, azonban hirtelen erőt vett magán, és gyomorszájon térdelte Yonggukot. Himchanék szedték szét őket, én pedig a szám elé kaptam a kezemet.
- Miért kened ezt Kang edzőre?! Ha?! Könnyű mást vádolni a saját tetteddel! Egy utolsó senkiházi féreg vagy, aki mindig mást vesz elő! – ordítozott Yongguk, miközben négyen fogták vissza. Daehyunra pillantottam. Ő csak mosolygott, a halántékán kibuggyant a vére, az pedig csordogálva végigfolyt az arcán.
Yongguk viszont rám meredt, és kirántotta magát a fiúk karjaiból. Hirtelen elém rontott, és egyszer csak kaptam tőle egy tenyeres pofont … majd a hirtelen lendületben elkapta az arcomat, és rám tapasztotta az ajkait.
A döbbenettől nem mertem megmozdulni. De eszembe jutott, hogy előttem egy ribancot csókolt.. Így ellöktem magamtól. Zihálva néztem őt. Néztem, azt az elmebeteg fejet. Ő nem ilyen volt…
- Jieun … Kérlek, ne.. Én nem tudom.. – dadogott, hadart. Én felkaptam a táskámat, nem néztem rá.
- Tudod Yongguk … Sajnálom, hogy lesüllyedtél erre a szintre. Hogy megütsz egy nőt. Egy nőt, akit állítólag szeretsz… Szégyen vagy. Egy utolsó, aljas féreg.– mondta Daehyun mosolyogva. Senki nem szólt semmit, csak én mentem Daehyunhoz. Megfogtam a kezét, és egyenesen az orvosiba húztam. Nem szóltam semmit, csak húztam.

. . .

Amint beléptünk az orvosiba, leültettem őt az egyik ágyra. Senki nem volt az orvosi szobában, ezért azonnal kutatni kezdtem. Kutattam átlátszó sebtapaszért, vattáért és fertőtlenítőért.
Leültem Daehyun elé, és a halántékáról letöröltem meleg vízzel a vért, lefertőtlenítettem a nyílt sebet, és leragasztottam egy ragtapasszal. Ezt mind, gyorsan. Aggódtam, a szívem hevesen kalapált.
- Köszönöm. – mondta mosolyogva, és halkan. 5 percig ültünk egymás előtt. Nem mertem felnézni rá.
- Annyira sajnálom… - mondtam halkan.
- Mit? – kérdezte.
- Hogy miattam ez lett az arcoddal.. Hogy miattam megromlott a kapcsolatod a legjobb barátoddal… - mondtam halkan, regéltem az okokat. De mindhiába a magyarázkodásom, melegséget éreztem a tenyeremben. Daehyun a két keze közé fogta a kezemet, és melengette, masszírozta, simogatta.
- Érted bármit. – mondta halkan, nyugtató hangon. Azonban nem tudtam visszatartani a könnyeimet. A nemi erőszak, a nőgyógyász, a megalázás, Hyosung hátba szúrása, Yongguk és Hyosung tette, Daehyun csókja, Yongguk csókja, a verekedés… Teljesen kicsinált. Lelkileg, fizikailag.. Én ezt nem fogom bírni.
Csöndben ültünk egymás előtt. Ez idő alatt bejött a védőnő, és estére bent tartották Daehyunt az iskolai ügyeletben, mert esélyes, hogy agyrázkódást kapott… Azonban én hazaindultam.
Végigsétáltam csendben a folyosón. Azonban valaki megszólított. Hyosung volt az.
- Hé. – szólt.
- Mivan? – kérdeztem. Megálltam. Fölötte csak a falilámpa égett. Láttam az arcát; elfolyt smink. Sírt.
- Jieun, annyira sajnálom… - mondta halkan, és felállt. Hozzáért a vállamhoz, azonban én elhúztam magamat tőle. - Ne. Érj. Hozzám … Undorító vagy. – mondtam halkan. Ő csalódottan tartotta a tisztes távolságot.
- Kérlek, ne haragudj Yonggukra… Meglátott titeket a kórháznál, és követni kezdett titeket. Látta, hogy a nőgyógyászhoz mentek, és ekkor tudatosult benne, hogy gyereket vársz Daehyuntól, mert más miatt nem kísérhet el a nőgyógyászhoz… Meg amúgy is, nála laksz, nemde? – feltételezett dolgokat Hyosung. Én a mondata végén csak mosolyogtam.
- Annyira vicces, hogy jobban tudjátok az életem forgatókönyvét, mint én. Talán ti írjátok? Talán ti látjátok? Ti élitek át? – osztottam neki az észt.

- Tudom Jieun, hogy más van a képben.. Daehyun nem lenne képes lefeküdni mással óvszer nélkül. – mondta.

- Te már csak tudod. – szóltam vissza.
- Yongguk amint meglátta, sírni kezdett. Kétségbeesett, és én megláttam őt, ahogy iszogat a házunk előtt. Én behívtam, mert féltettem. Elmesélte, hogy amióta elköltöztél onnan, őrülten beléd szeretett,  és nem tudja feldolgozni a hiányodat, az éneklésedet… Persze nála volt pia, de a kanapén aludt. Részegen nem mertem hazaengedni őt. – mondta Hyosung.
- És én ezzel mit kezdjek? – őszintén, hiába mutattam magamat erősnek, hogy nem érdekel… De, érdekelt. Yongguk volt az első srác, akibe én szerelmes voltam, vagyok…
- Yongguk teljesen be volt rúgva, és kereste a vigaszt … És én megadtam neki, miközben tudtam, hogyha erre fény derül, akkor neked még jobban fájni fog… És ma ismét, a szertárban. – mondta. Én viszont felemeltem a tenyeremet.
- Engem nem érdekel, hogy mikor, hol és hogyan dugjátok meg egymást, Hyosung. Amit tettél, és amit ő tett, az megbocsáthatatlan. – mondtam halkan. Az ő szeme könnybe lábadt.
- Én csak azt akarom, hogy megint az legyen, mint régen.. A sok nevetés.. Tudom, hogy nem kellett volna ezt tennem, de … Nem tudom, hogy mivan velem. – mondta, magyarázkodott.
- Tudod mi a baj veled, Hyosung? – kérdeztem, és leguggoltam elé.
- Mi..? – kérdezte kiskutya hangon.
- Az, hogy mindent akarsz. Akarni máshol kell. Akarod, hogy újra jóba legyünk? Annyira, mint amennyire más srácnak akarod a pöcsét magadban? Te vagy apuci kicsi lánya, te mindent megkapsz, igaz? Igaz. Mindent megkaptál; pénzt, a legjobb ruhákat, drága kajákat, rengeteg ékszert… Azonban két dolgot nem vehetsz meg pénzen; barátokat és szerelmet.  – mondtam neki mosolyogva, majd felálltam. Így folytattam:
- Legyen jobb életed… Már ha jobbá teszed. – mondtam, és ott hagytam. Viszont a sötétben visszanéztem rá… Annyit láttam, hogy a kezébe temeti az arcát, és hüppög. Megsajnáltam. De szembesülnie kellett a valósággal… És ezt egy 16 éve ismert családtagtól kellett megtudnia. Illetve, ma 17 éve…

. . .

Hazafelé menet fáztam. Iszonyatosan. Egyedül sétáltam, körülöttem mosolygó, nevető emberek sétáltak. Moziba mentek, étterembe, vásárolni, vidámparkba … Viszont nekem nem volt kellemes.
A buszmegállóban azonban találtam egy dobozt. Odamentem, leguggoltam.
Injekciós doboz. Tele volt üres injekciós üvegcsékkel, és injekciós tűkkel. Valami oknál fogva elraktam…
Jött a busz. Felszálltam rá. Csak én voltam a buszon. A fejemet az ablaknak döntöttem, és néztem, ahogy a városi fények elúsznak, összefolynak. 5 megállót mentem, majd leszálltam a buszról, és bementem a házba. Letettem a cuccaimat, és kivettem a táskámból az injekciós dobozt. Szemeztem vele, mintha beszélgetnénk.
Én ebbe beleőrültem. Mosolyogtam mindenen, miközben felmentem az emeletre. Összepakoltam szépen, ahogy Daehyun szereti. Majd a szobámban leültem az asztalhoz, és írni kezdtem. Írtam, írtam. Leírtam minden bánatomat, minden érzésemet. A pontot megpecsételtem a könnyeimmel, és egy apró puszival.
Azonban ez se segített sokat. Ezt a levelet beleraktam egy borítékba, és lementem a földszintre. Közvetlen a fekete kávézóasztalra raktam, amin a fehér boríték teljesen feltűnő, „Daehyunnak” címmel.

Felmentem az emeletre, és vittem magammal az injekciós dobozt. Bementem a fürdőszobába, és az ablakban néztem magamat. Igen. Itt az ideje ennek az egésznek véget vetni.

Arcot mostam, és az ajtó mellett a falnak támaszkodtam. Lecsúsztam a földre, és a végleges sírásomba kezdtem. Kiadtam magamból mindent. Még a lelkemet is … Reszkető kezekkel elővettem az üres injekciókat. Ráerősítettem a tűt, és levegőt szívtam bele. Felhúztam a szoknyámat, és a combomhoz emeltem. Hogy is tanultuk biosz órán?
Óvatosan a combomba szúrtam az injekciós tűt, és belenyomtam a levegőt. A főartériába.
Kihúztam, és elengedtem magamat. Elmosolyodtam, és elkuncogtam magamat egy kicsit. A szememből potyogtak a könnyek, de mosolyogtam.
Két perc múlva egy kisebb szúrást éreztem a mellkasomban, és könnyűnek éreztem magamat ….

Jieun döntése az öngyilkosság lett; levegőt nyomott a combjában lévő főartériába, ami a vérkeringés miatt a szívig hatolt, ott pedig megállította a szívét. Ezt hívják a legcsöndesebb és legtisztább öngyilkosságnak.

A 17. születésnapján történt eseményeket, érzéseit a Daehyunnak szánt búcsúlevélben olvashatjátok:

„ Jung Daehyunnak Song Jieuntól.

Először is, ne haragudj rám. Nem akarlak bántani, nem akarok fájdalmat okozni ezzel a levéllel, de úgy gondoltam, tartozok Neked annyival, hogy megpróbálom megmagyarázni.

Azt hitted, jól vagyok már, ugye? Nem hallottad, ahogy kisírom a szemem éjszakánként, vagy, ahogy csapódik az ajtó, mikor kifutok a szobából, hogy ne halld a zokogásom... Nehogy Téged is bántsalak... Mert tudom, hogy milyen iszonyatosan rossz érzés látni egy lányt, aki zokog, ha megerőszakolják.. Próbáltál segíteni, lelki támaszt nyújtani, de tudtad te is, hogy ez lehetetlen. Ezt orvosolni nem lehet.

Szerettem volna az egész létezésemet, az énemet arra fordítani, hogy másoknak jobb legyen. Adni, mert úgy gondoltam, csak erre vagyok jó.
Azonban tévedtem. Miután anya meghalt, nem láttam értelmét semminek. Apa egyedül hagyott a kicsiny, drága albérletünkben. Nem tudja, hogy halott a lánya … Ezért kérlek, keresd meg, és mondd el neki. Mondd el neki, hogy lemaradt a lánya életéről.

Ne haragudj rám, hogy nem voltam erősebb.
Hogy feladtam, hogy nem bírtam tovább. Hogy nem bírtam elviselni azt, hogy egy féreg gyereke élősködik bennem. Azonban megölni nem mertem … Így ehhez folyamodtam.
Köszönök minden egyes percet, amit rám szántál abból a csodás lényből, aki vagy. Iszonyatosan hálás vagyok azért, amit értem tettél. Megvédtél, kiálltál értem, támogattál.
Nem haragszom Hyosungra. Makacs voltam, és még mindig szeretem őt. 17 évig mellettem volt … Mintha a nővérem lenne. Köszönök neki mindent.
És köszönöm Yongguknak is. Köszönöm, hogy megmutatta nekem, hogy milyen szerelembe esni.  

Ha valaki kérdezi, hogy ki volt az a Song Jieun … Kérlek csak ennyit mondjatok:
„Mondok Neked egy mesét, rendben?

Egy mesét, ami egy csöndes, 16 éves lányról szól, akinek a múltja nem irigyelhető. Egy mesét, amiben a lány sok szenvedés után is egyenesen áll, és bátran kiállt. Egy mesét, amiben a lányt angyali hanggal áldotta meg a sors. Egy mesét, amiben a lányt rengetegen támadják hátba, még is képes bízni az emberekben. Egy mesét, amiben a lány torkaszakadtából ordítja a világnak; Szeretlek.”

 ...Lehet, hogy egyszer majd elhalványítanak engem az évek, elfelejtetek, de én emlékezni fogok Rátok, mindarra, amit kaptam Tőletek. Köszönöm.

Vigyázzatok Magatokra - helyettem is!
Legyetek nagyon boldogok!

Szeretlek Titeket.

Song Ji Eun, 송지은
2013. 05. 05. "